Egyszer, valahol a harmat és a napfény között, élt egy különös lány: Liora.
A haja mintha tintából és virágporból készült volna, és amikor mozdult, a levegő is táncolni kezdett körülötte.
Aki hallotta a nevetését, azt többé soha nem feledte – mert Liora nevetése olyan volt, mint a napsugár egy felhős napon: hirtelen, meleg és ragályos.
Egy nap Liora úgy döntött, hogy megtréfálja a világot egy kicsit.
Elhatározta, hogy minden virágot megtanít nevetni.
Először a pipacsokkal próbálkozott.
– Hé, ti ott a réten, miért olyan komoly az arcotok? – kérdezte.
A pipacsok pirulva bólogattak, de nem szóltak semmit.
Liora megsuhintotta a haját, és egy pillanat múlva a szél olyan viccesen fújt keresztül a mezőn, hogy a pipacsok ingadozni kezdtek – majd egyszerre kacagtak!
A nevetés végiggurult a dombokon, és a margaréták is csatlakoztak.
A százszorszépek kuncogtak, a napraforgók csuklottak a nevetéstől, még a mogorva bogarak is elmosolyodtak.
Az egész rét hullámzott, mint egy nagy, virágos kacaj.
– Ez az! – nevetett Liora. – Most már tudjátok, hogy a szépség legjobb barátja a derű!
De a legnagyobb meglepetés még hátravolt.
Amikor este a hold előbújt, Liora látta, hogy a virágok fénypöttyökként világítanak a sötétben.
– Mi ez? – kérdezte csodálkozva.
– A nevetésed maradéka – felelte a szél. – A fény, amit hagytál bennük.
Azóta, ha este végigsétálsz egy réten, és apró szikrácskákat látsz a levelek közt, ne hidd, hogy az csak harmat vagy tündérpor.
Lehet, hogy Liora nevetése ragyog még ott – és arra vár, hogy te is elmosolyodj egy kicsit.
