A régi ház padlásán por lepte a bútorokat, a levegőben pedig fanyar emlékillat kavargott.
Emma egy régi ládát nyitott ki, és a tetején egy fakó festményt talált.
A kép repedezett volt, a festékrétegek itt-ott lehullottak, de a tekintet… az élő volt. Egy kis kutya nézett rá onnan, olyan őszinte, olyan ismerős szemekkel, hogy Emma szíve megdobbant.
– Milyen különös, mintha nézne rám – suttogta, és végigsimított a kép szélén.
A ház az ő nagyszüleié volt, és ez a padlás évtizedek óta zárva állt. Ahogy tovább nézte a festményt, hirtelen bevillantak a gyerekkori emlékek:
egy kis fehér kutya, aki mindig mellette volt, mikor elesett, mikor sírt, vagy éppen nevetett. Aki mindig ott ült a verandán, és várta őt haza az iskolából.
– Mázli… – súgta, és a hangja remegett.
A festmény alján halványan ott volt a dátum és egy apró, gyerekes aláírás: „Emma, 9 éves”.
Ő maga festette. Az idő elfeledtette vele, de a színei újra életre keltek a szívében.
Emma óvatosan letisztította a port, majd az ablak mellé helyezte a képet. A napfény átszűrődött a réseken, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha Mázli bundája újra megcsillanna rajta.
Nem szomorúságot érzett, hanem békét.
Mert megértette: vannak szeretetek, amik nem múlnak el — csak átváltoznak emlékké, és csendben velünk maradnak, amíg mi is emlékezünk.
Azóta a festmény a nappali falán lógott, és minden reggel, mikor a fény rávetült, Emma elmosolyodott.
– Jó reggelt, Mázli – mondta halkan.
És a repedezett festék mögül mintha valaki visszamosolygott volna.

