Az öreg hölgy minden reggel ugyanazzal a mosollyal lépett ki a házából.
A szomszédok megszokták már, hogy mindig köszön, mindig van egy kedves szava, és hogy a kalapja sosem hiányzik a fejéről.
Azt mondták róla, hogy boldog ember — pedig kevesen tudták, mennyi történet fér el abban a mosolyban.
Fiatal korában sokat futott az élet után: munkába, álmok után, szerelem után.
Aztán egy nap megállt. Nem azért, mert elfáradt, hanem mert rájött, hogy az élet nem előlünk szalad — csak arra vár, hogy mellé lépjünk.
Azóta nem rohant. Inkább figyelt.
A falevelekre, ahogy táncolnak a szélben.
A kávé illatára, ahogy reggel betölti a konyhát.
És az emberekre, akik néha csak egy apró figyelmességre vágynak.
– Tudja – mondta egyszer egy fiatal lánynak, aki megkérdezte tőle, miért mosolyog mindig –, az élet olyan, mint a kalapom.
Ha jól viseled, megvéd a széltől.
Ha félredobod, az eső is gyorsabban eláztat.
A lány először nevetett, de később, mikor eszébe jutott, már értette.
A mosoly nem azért volt az asszony arcán, mert minden könnyű volt — hanem mert mindent elfogadott úgy, ahogy jött.
És amikor esténként a tükörbe nézett, az ezüst haja fényében ott ragyogott a legszebb ajándék, amit valaha tanult:
a béke.

