A Napfényversenypályán már kora reggeltől pezsegtek az izgalmak. A tribünökön zsivajlott a tömeg, a napfény pedig úgy táncolt a színes zászlókon, mintha maga is kíváncsi lenne a nagy futamra.
A pálya szélén egy különösen lelkes kisfiú állt: Marci.
Azért jött, hogy szurkoljon a kedvenc lovának: Villámpamacsnak, a vöröses fényben ragyogó, különleges pej kancának.
Villámpamacsnak volt egy sajátos tulajdonsága:
sosem az elején indult gyorsan.
Ő okosabban futott. Figyelt, melegített, belelendült — és amikor eljött az ő ideje, olyan volt, mint a szél: könnyű, pontos, bámulatos.
Marci apukája mindig azt mondta:
– „Villámpamacson minden futamban van egy mosoly.”
És ez igaz is volt. A ló szemében mindig bujkált valami pajkos fény, mintha azt súgná: „Csak figyeljetek, mindjárt mutatok valamit!”
A startpistol dörrenése után a lovak úgy lódultak meg, mint megannyi elszabadult ecsetvonás.
A pályán minden mozdulat színben robbant, ahogy a napfény megcsillant a versenyzők ruháin.
Villámpamacsnak a zöld 2-es szám díszelgett az oldalán, és lovasa, Zalán stabilan, könnyedén ült a nyeregben.
A többiek gyorsan elhúztak.
Villámpamacs viszont csak szaladt… kellemes tempóban.
A közönség egy része már sóhajtozott:
– „Megint lemarad…”
De Marci csak mosolygott. Tudta a titkot.
Zalán lassan előrehajolt, megsimogatta a ló nyakát.
– „Na, kislány? Mutassuk meg?”
Villámpamacs füle megrezzent.
És abban a pillanatban elindult…
Nem gyorsan.
Nem hirtelen.
Hanem áramlatként, mint amikor a szél új irányt vesz.
Előbb csak egy ló mellett suhant el.
Aztán még egy mellett.
Majd kettővel egyszerre.
A közönség moraja hullámként emelkedett.
A színes festményszerű világ vibrált körülöttük, minden ecsetvonás felragyogott, ahogy Villámpamacs egyre jobban kiteljesedett.
Marci olyan erősen szorította a korlátot, mintha ő is futott volna velük.
– „Gyerünk, Pamacs! Csak a mosolyos futás!”
Az utolsó kanyarban a ló már az élmezőnyben volt.
Zalán és Villámpamacs tökéletes harmóniában mozogtak, mintha egyetlen ritmus lélegeztetné őket.
És amikor a célegyenesbe értek, Villámpamacs szemében megvillant a jól ismert fény:
„Most.”
Olyan kecsesen, olyan könnyedén gyorsított, hogy a levegő is lágyabbnak tűnt körülötte. A paták üteme zenévé vált.
A szél megkapaszkodott sörényében és örömmel száguldott vele.
A célvonalhoz közeledve a közönség felállt.
A festményszerű színek összekavarodtak a sietségtől — és egyetlen fényes csík lett belőlük: Villámpamacs.
Egy orrhossznyival, de magabiztosan ért célba elsőként.
A tribün felrobbanó tapsa alatt Zalán leszállt a lóról, és megölelte Villámpamacs nyakát.
– „Te csodálatos vagy.”
Marci pedig boldogan rohant oda, és óvatosan megsimogatta a pej kanca homlokát.
Villámpamacs alig érezhetően odabökött az orrával — mintha csak azt mondaná:
„Látod? A mosoly mindig segít.”
A falu aznap este arról beszélt, hogy ritkán láttak ilyen szép futamot.
De akik igazán ismerték Villámpamacsot, tudták:
nem a győzelem volt a legszebb benne…
…hanem az, hogy soha nem sietett, mégis mindig odaért.
Pont úgy, ahogy az élet legszebb dolgai.

