A régi ház ablakán át aranyszínű fény ömlött be, mintha maga a nap is megpihent volna egy kicsit az őszi táj fölött. A kertben a fák már tüzes narancsba és mély borostyánba öltöztek, a padon pedig néhány falevél üldögélt – mintha csak beszélgetnének a széllel.
Bent a szobában azonban valami más ragyogott:
egy kék-fehér porcelánváza, benne a legkülönlegesebb őszi csokorral.
Ez a csokor nem boltban vásárolt virágokból állt.
Minden egyes szálat, ágat és bogyót Emma gyűjtött össze, aki imádta az őszt talán mindennél jobban a világon. Minden reggel sétát tett a parkban, és mindig hazahozott valami apróságot, amit szépnek látott: egy csipkebogyós ágat, pár frissen hullott levelet, egy különös színű virágot, vagy csak egy érdekes formájú ágat.
– „Az ősz nem búcsút jelent, hanem fényt más formában” – szokta mondani.
Ezen a reggelen is így volt. Összeállította a csokrot, aztán a vázába tette, majd leült vele szemben, és mosolyogva figyelte, ahogy a napfény megcsillan a szirmokon.
A csokor úgy nézett ki, mintha maga az ősz jött volna be az ablakon, és helyet foglalt volna az asztalon.
Közben a szél finoman megmozgatta a függönyt, és néhány falevél puhán az asztalra hullott – mintha az őszi erdő kíváncsi lett volna, mit művel Emma odabent.
És valóban: a szoba tele lett valami láthatatlan, meleg nyugalommal. Mintha a kék váza súgta volna:
„Mindig van szépség, ha figyelsz.”
Emma pedig egy csésze teát töltött, leült, és elégedetten sóhajtott.
— „Ez az én kis otthoni évszakom.”
Odakint az emberek siettek, a falevelek hullottak, a padok már hűvösek voltak…
De a szobában melegség volt, fény volt, és csendes öröm.
Mert Emma pontosan tudta:
nem kell sok ahhoz, hogy egy nap különleges legyen.
Csak egy váza.
Néhány szín.
És egy szív, amelyik képes meglátni az apró csodákat.
