Az ősz lassan, bársonyos léptekkel érkezett meg a kis házba, és szinte észrevétlenül ölelte körbe a nappalit. A fa ablakkereten át beszűrődő aranyfény úgy keveredett a meleg levegővel, mintha maga a nap akarna letelepedni egy percre a szobában.
Az ablak előtt álló, finoman festett kék váza tele volt az évszak színeivel: mézszínű krizantémokkal, puha rózsaszínű gömbvirágokkal, dérleheletű kék virágokkal és ágakkal, amelyek piros bogyókat rejtettek. Minden egyes szálat gondosan, szeretettel tett a helyére Emma, a ház lakója.
Emma imádta az őszt. Szerinte ez volt „a világ legszínesebb mosolya”.
Ezen a délelőttön különösen elégedetten nézett ki az ablakon. Lent a kertben gyerekek nevetése szállt fel, ahogy a lehullott levelek között kergetőztek. A parkban egy idős házaspár sétált kéz a kézben, lassan, komótosan, mégis valami pajkos vidámsággal a járásukban.
– Milyen szép ma a világ – suttogta, és a szíve pont olyan meleg volt, mint a fény, amely aranyló foltot festett a padlóra.
Ahogy letörölt egy falevelet az asztalról, belül mosolygott. A gondolatai visszakalandoztak egy kedves szokáshoz: minden ősszel készített egy új virágkompozíciót, amely azt jelképezte, amit az adott évben tanult, tapasztalt, vagy épp szeretett.
Az idei váza a következőket őrizte:
- a bogyók: apró örömök, amelyeket nap nap után észrevett;
- a színes virágok: barátok, akik új színt hoztak az életébe;
- a hosszú ágak: utak, amelyeken bátran tovább lépett;
- és a fénypöttyök az üvegen: pillanatok, amikor úgy érezte, minden a helyére került.
Amikor Emma kinyitotta az ablakot, a friss, illatos levegő megmozdította a virágokat. Mintha a kompozíció is lélegzett volna, mintha azt mondaná:
„Jól van minden. A szépség mindig ott van, ahol észreveszed.”
Emma elmosolyodott.
Leült a váza mellé egy csésze fahéjas teával, és egyszerűen csak hagyta, hogy az ősz körülölelje. Nem kellett nagy történés, sem zaj, sem rohanás.
Csak ez a csendes, meleg derű, amitől úgy érezte:
ma igazán jó itt lenni.
