A ház régi volt, olyan régi, hogy a falai már magukban zúgták az idő történeteit. A festék itt-ott repedezett, mintha egy másik világ próbálna áttörni a felszín alól. Elara, aki az ódon épület új lakója volt, mindig különös vonzalmat érzett a történelemhez és az elfeledett történetekhez.
Egy délután azonban valami szokatlant vett észre:
a tapéta egyik rése mintha visszanézett volna rá.
Nem félelemmel, inkább kíváncsisággal közelítette meg. Amikor ujjai hozzáértek a repedéshez, az anyag puhán engedett – mintha nem papír lett volna, hanem szövött köd vagy leheletvékony fátyol. A szívében furcsa melegség ébredt, és egy pillanat alatt végigfutott rajta:
valami itt régóta várja őt.
Elara finoman széthúzta a repedt felületet, és ahogy a tapéta engedett, úgy tárult fel mögötte egy másik arc – az ő saját arca, mégis valahogyan… más. Élőbb. Érzékenyebb. Bátrabb.
Mintha a fal mögötti változata az lenne, aki mindig is lenni szeretett volna.
A látvány nem volt ijesztő, inkább lenyűgöző. Az árnyékok mélyén fény csillogott, csillapíthatatlan tisztasággal. Elara rádöbbent: nem egy idegen néz rá, hanem a saját, gondosan elrejtett része – az, amelyik túl sokáig maradt csendben.
A fal mögötti arc halkan megszólalt. A hangja alig volt több suttogásnál, mégis tisztábban szólt, mint bármi, amit valaha hallott:
– Engedd meg magadnak a valóságot. Nem kell többé félárnyékban élned.
A tapéta széle lassan visszazárult, de Elara tudta: semmi sem tűnt el. Amit látott, az most már a része volt. A bátorság, amely ott élt mögötte, kilépett vele a világba.
Aznap este, amikor becsukta maga mögött az ajtót, a ház falai mintha szelíden sóhajtottak volna – mintha végre teljes lett volna a történetük.
És Elara mosolygott.
Mert megtalálta önmagát ott, ahol senki sem kereste volna.
