Ha Magyarország tavairól esik szó, szinte mindenki rávágja: Balaton, Velencei-tó, Fertő. Pedig a térkép szélein, eldugott völgyekben, lápok mélyén olyan vizek rejtőznek, amelyekről még a legtöbb magyar sem hallott. Ezek azok a helyek, ahol könnyen elhiszi az ember, hogy a következő kanyar után egy tündér lép ki a ködből. Olyan tájakról van szó, amelyek nem kerültek fel a turistaprospektusokra, mégis pont ezt a rejtettségüket őrzik meg különlegességüket. Érdemes körülnézni a hazai tóvilágban, mert sok meglepetés várja azt, aki kilép a kitaposott ösvényekről.
A Vendvidék sötét tükre: a Fekete-tó
Magyarország legnyugatibb csücskében, az apró Orfalu határában bújik meg a Fekete-tó, egy egykori forrásvidék, amely lassan láppá alakult. A tó neve nem véletlen: sötét vize úgy tükrözi vissza az ég alját és a fák koronáját, mintha az erdőnek lenne egy titkos, fordított világa. A környék vadregényessége – mohapárnás talaj, lápos részek, neszezés az erdő felől – pont az a közeg, ahol a magyar népmesék erdei szellemei és lidércei otthon éreznék magukat. A Fekete-tó ma természetvédelmi terület, különleges növény- és állatvilággal, amely kitűnően megőrizte azt a hangulatot, amit más tavaknál már régen eltüntetett az emberi jelenlét.
A Vendvidékhez több népi hiedelem is kapcsolódik, ami nem meglepő: az ilyen mocsaras, sűrű erdőkkel borított világ mindig is inspirálta a fantáziát. A tó eredetével kapcsolatban él egy helyi legenda, amely szerint itt elsüllyedt egy templom, és a harangját ma is hallani a mélyből a különösen csendes napokon. Nincs rá bizonyíték, de aki járt már ott ködös reggelen, érti, hogyan születhetett egy ilyen történet. A sötét víztükör, a körülölelő fák és a néma csend olyan atmoszférát teremt, amely szinte kihívja a legendákat. Ez az a fajta hely, ahol nem is annyira fontos, hogy mi igaz és mi nem – a táj maga beszél.
Láthatatlan tavak az erdő mélyén: kelemeri lápszemek
Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi részén, Gömörszőlőstől délre, a Kéktúra útvonalán egy olyan erdőbe érkezünk, amelyet a turisták közül is még csak kevesen fedeztek fel. Itt találhatók a kelemeri lápszemek – apró, rejtőzködő tavacskák, amelyek inkább tűnnek mesebeli erdőtónak, mint valódi, földrajzi objektumnak. A lápszemek körül apró szigetek, lebegő növényszőnyegek és különleges mocsári élővilág alakult ki. A talaj helyenként ruganyosan lélegzik a láb alatt, a víz felszínén pedig vízinövények mozaikja úszik – olyan, mintha valaki egy festményhez igazította volna a tájat. Ezek a tavacskák kis méretük ellenére rendkívül értékes élőhelyek, ahol ritka fajok találnak menedéket.
A lápvilág mindig is termékeny talaja volt a képzeletnek: a magyar néphagyományban a lápok és mocsarak a köztes terek, ahol a mindennapi világ és a túlvilág határa elvékonyodik. Nem véletlen, hogy a lápokhoz gyakran kapcsolnak titokzatos fényeket, a lidércek táncát. A kelemeri lápszemek éppen ezt a hangulatot idézik: ha az ember egyedül botorkál köztük alkonyatkor, könnyen érzi úgy, hogy belépett valamiféle másik világba. Az erdő fáinak sűrűsége, a víztükrök csillogása és a félhomály együtt olyan élményt ad, amit egyetlen városi környezetben sem lehet átélni. Aki szereti a csendet és a rejtett szépséget, annak kötelező program ez a táj.
Vad ásta tündértó: a Vadása-tó legendája
Az Őrség északi peremén, a Vadása-patak vizének felduzzasztásával hozták létre az 1960-as években a Vadása-tavat – mégis olyan, mintha mindig is ott lett volna. A tó valójában két részből álló tóegyüttes, melynek neve egy különleges magyarázatot kapott: a helyi hagyomány szerint a Vadása annyit tesz, hogy vad ásta, vagyis a vadállatok dagonyázó helyéből lett tó. Ez a népetimológia persze inkább a népi fantázia terméke, mint valódi nyelvészeti tény, de szépen illusztrálja, mennyire szeretjük a természeti helyeket történetekkel körülölelni. A tó környéke rendezett üdülőterület, de ha az ember kicsit eltávolodik a parttól, hamar visszatér az őrségi őserdőhangulat: dombok, erdei ösvények, patakcsobogás.
Könnyű elképzelni, hogy hajdanán itt húzódtak meg a nagyvadak, és hogy a mocsaras-erdős vidék ihlette a környék népmeséit is. A környező lápokhoz és mocsarakhoz hasonlóan az ilyen vizes élőhelyek kiemelten fontosak a klímaváltozás korában: vizet raktároznak, élőhelyet adnak ritka fajoknak, és természetes szivacsként működnek aszály idején. A Vadása-tó tehát nemcsak szépsége miatt érdekes, hanem azért is, mert jól példázza, hogyan válhat egy mesterséges beavatkozás is értékes természeti létesítménnyé, ha körültekintően kezelik. A táj szépsége és a funkció itt nem zárja ki egymást, hanem egymást erősíti.
Mesés tó a hegylábnál: a Hámori-tó Lillafüreden
A Hámori-tó több szempontból is kilóg a sorból: ismert ugyan a hazai kirándulók között, de gyakran mégsem kerül fel a kötelező magyar tavak listájára. Pedig ha létezik filmbe illő helyszín, ez az. A lillafüredi völgyben fekvő tó fölé magasodik a Palotaszálló, mintha egy középkori kastélyt ültettek volna a Bükk sziklafalaira. A tó másfél kilométer hosszú, néhol kilenc méter mély, vizét több tucat állandó és időszaki forrás táplálja. A víztükör fölött gyakran páraréteg lebeg, különösen hűvös reggeleken – ilyenkor a táj kifejezetten tündérmese-szerű. A látogató szinte érzi a romantika és a természet összefonódását, amit a hely sugároz.
A tó eredetileg ipari céllal, völgyzárógáttal keletkezett, de a huszadik században tudatosan formálták át turisztikai ékszerdobozzá. Jó példája annak, hogyan válhat egy mesterséges vízfelület is valódi természeti csodává, ha a környezetét megőrzik és okosan használják. A Hámori-tó esetében a környezet megóvása és a látogatók kulturált fogadása együtt járt, ami ritka ajándék. A tó körül vezetett sétányok, a közeli barlangok és a vadregényes környezet együtt olyan élményt nyújt, ami emlékezetes marad. Igaz, hogy kevésbé rejtett, mint a többi említett tó, de éppen ezért is érdekes: mutatja, hogy a meseszerű hangulat nem feltétlenül a teljes ismeretlenség függvénye.
Legendák, élőhelyek és a tavak jövője
A magyar tavak köré szőtt legendák – elsüllyedt templomok, titokzatos fények, harangszó a mélyből – valójában arról tanúskodnak, hogy őseink különleges, már-már szent helyekként tekintettek ezekre a vizes élőhelyekre. A lápok és tavak egyszerre voltak félelmetesek és életet adók. Ez a kettősség tükröződik a népi hiedelmekben is: a mocsarak veszélyesek voltak, de egyben gazdagságot is jelentettek, hiszen halat, nádat, madarat adtak. A lidércek és szellemek történetei valószínűleg a megmagyarázhatatlan természeti jelenségekhez – például a mocsárgázok lobbanásához – kapcsolódtak, de az emberek máig szeretnek ilyen történeteket mesélni a tüzek körül.
Ma, a klímaváltozás idején újra megtanuljuk értékelni ezeket a vizes élőhelyeket. A kisebb, eldugott tavak – mint a Fekete-tó, a kelemeri lápszemek vagy a Vadása-tó környéki vizes élőhelyek – kulcsszerepet játszanak a biodiverzitás megőrzésében. A sztyeptavak és lápos vizek sérülékenyek az aszállyal és vízszintcsökkenéssel szemben, ezért megóvásuk nemcsak természetvédelmi, hanem közösségi érdek is. Ezek a tavak nem csupán szépek, hanem életfontosságúak is: víztározók, élőhelyek, és olyan természetes rendszerek, amelyek segítenek fenntartani az ökológiai egyensúlyt.
Január a tervezés hónapja: ilyenkor állnak össze a tavaszi és nyári utazási listák. Ha idén valami mást szeretnél, mint a szokásos tóparti forgatagot, érdemes felírni ezeket a kevesek által ismert, mesebeli tavakat. Nemcsak fotók miatt érdemes elmenni – ezek a helyek emlékeztetnek arra, hogy a mese sokszor ott kezdődik, ahol az aszfalt véget ér. A rejtett tavak csendje, a rájuk boruló köd, a körülöttük élő vadvilág mind-mind azt sugallják, hogy van még felfedezni való a hazai tájakon. És talán pont ez a legértékesebb: az a tudat, hogy néhány órányi autózással olyan helyekre juthatunk, ahol a világ még őrzi eredeti varázsát.
