Ha egy japán üzletember névjegyet nyújt át, a neve úgy szerepel rajta, ahogy nálunk: először a családnév, aztán az utónév. Ha egy kínai diák beiratkozik egy magyar egyetemre, a neve sorrendje nem okoz zavart, mert ugyanaz a logika működik mindkét oldalon. Viszont ha egy német, francia vagy angol turista nézi a magyar névtáblákat, furcsának találhatja, hogy mi miért fordítva csináljuk, mint ők. A válasz egyszerű: mi nem fordítva csináljuk, hanem másképp. És ez a másság nem véletlen, hanem egy évszázados hagyomány következménye, amit Magyarország máig megőrzött, miközben szinte az egész európai kontinens feladta.
A keleti névsorrend lényege, hogy a családnév kerül előre, az egyén személyneve pedig utána. Kovács János, Szabó Éva, Tóth László – mi így gondolkodunk a nevekről. Ez nemcsak egy formai kérdés, hanem egyfajta világlátást is tükröz: a közösség, a család, az összefüggés fontosabb, mint az egyén kiemelése. Persze ez nem jelenti azt, hogy mi kevésbé tartanánk fontosnak az egyéneket, de a névadási logikánk mégis valahol ott gyökerezik, hogy hová tartozunk, mielőtt arról szólna, kik vagyunk. Ez a fajta rendszer Ázsiában teljesen általános, Európában viszont ma már csak nálunk él.
Hogyan maradt meg ez a szokás Magyarországon?
A középkorban Európa-szerte hasonló volt a helyzet, mint nálunk ma: a vezetéknév, vagyis a családnév szerepelt előbb. De ahogy telt az idő, a nyugat-európai országokban egyre inkább előtérbe került az egyén, az individuális identitás, és ezzel párhuzamosan a névsor is megfordult. John Smith, Marie Dupont, Hans Müller – mindenhol a keresztnév lett az első. Magyarországon viszont a régi rend maradt. Ennek egyik oka, hogy a tizennyolcadik században, amikor II. József kötelezővé tette a családnevek hivatalos használatát, a magyar rendszer már rögzült formában élt, és a későbbi közigazgatási szabályozások is ezt erősítették meg. Nem volt olyan társadalmi nyomás vagy kulturális áramlat, ami megváltoztatta volna.
Az is fontos, hogy a magyar nyelv szerkezete másként működik, mint a legtöbb indoeurópai nyelv. A mondatszerkesztésünk, a ragozásunk, a hangsúlyozásunk mind befolyásolja, hogyan érzékeljük a neveket. A név elejére kerülő vezetéknév logikusan illeszkedik abba a nyelvi környezetbe, amiben élünk. Ezért nem éreztük soha furcsának, és nem is volt okunk megváltoztatni. Miközben Európa nagy része áttért az új rendre, mi egyszerűen maradtunk a magunkénál. És nem is lettünk egyedül ezzel a kontinensen – bár közel sem sokan vagyunk.
Kik tartanak még ki mellettünk?
Ha körülnézünk a világon, mindössze kilenc országban használják a keleti névsorrendet hivatalosan. Magyarország mellett Kína, Japán, Korea, Mongólia, Vietnám, Kambodzsa, Szingapúr és Tajvan tartozik ide. Összesen ennyi. Ez elég szűk társaság, és ami még érdekesebb, hogy ezek között az országok között sincs egyetlen közös földrajzi vagy nyelvi gyökér. Ami összeköti őket, az inkább a kulturális konzervativizmus, a hagyományok erős tisztelete, és az a meggyőződés, hogy a közösség, a család fontosabb az egyénnél. Thaiföld vagy Indonézia például nem követi ezt a rendet, pedig szintén ázsiai országok. Tehát nem a kontinens határozza meg, hanem a kultúra.
Ez arra is rávilágít, hogy milyen különleges Magyarország helyzete. Mi Európában vagyunk, keresztény kultúrával, indoeurópai nyelvi környezetben – mégis egy olyan névadási hagyományt őrzünk, amit egyébként csak távol-keleti nemzetek tartanak fenn. Ez a kettősség teszi igazán érdekessé a magyar névrendszert: nem vagyunk se teljesen keletiek, se teljesen nyugatiak, hanem valahol a kettő között lebegünk, és ebben a lebegésben megtaláltuk a saját identitásunkat. A nevek, ahogy mi használjuk őket, egy kicsit másról árulkodnak, mint máshol Európában.
Vajon mi tartja életben ezt a szokást?
Az igazán érdekes kérdés nem az, hogy miért alakult ki ez a rendszer, hanem az, hogy miért marad fenn. Miért nem tértünk át mi is a nyugati sorrendre, amikor szinte mindenki más megtette? A válasz részben a nyelv ereje, részben pedig a közigazgatás és az oktatás konzervativizmusa. A hivatalos iratokon, az iskolai névsorokon, a személyi igazolványokon mindig a vezetéknév áll elöl. Ez a rend annyira beépült a mindennapjainkba, hogy meg sem kérdőjelezzük. És mivel működik, nincs ok változtatni rajta. A hagyomány önmagában is elég erős indok tud lenni, ha egy közösség egységesen elfogadja.
Kínában, Koreában vagy Vietnámban hasonló a helyzet. Ott is erős a családi kötelék, a közösségi tudat, és a név sorrendje ezt tükrözi. Még akkor is megtartják, ha külföldön élnek vagy nemzetközi környezetben dolgoznak. Ez nem véletlen: a név nem csak egy címke, hanem egy üzenet is arról, hogy ki vagy, hová tartozol, és mit tartasz fontosnak. Magyarországon talán kevésbé tudatosan, de ugyanezt tesszük. A vezetéknév előre helyezése nem pusztán grammatikai döntés, hanem kulturális állásfoglalás is.
Érdekes különbségek Európában
Ha már a nevekről beszélünk, érdemes megemlíteni, hogy milyen nagy különbségek vannak abban, mennyi vezetéknév létezik egy-egy országban. Franciaországban például körülbelül kilencszázezer különböző családnevet használnak, ami hatalmas sokszínűséget jelent. Belgium még ennél is változatosabb, ott az egy főre jutó vezetéknevek száma a legmagasabb Európában. Ez részben a történelemnek köszönhető: a franciaforradalom után könnyebbé vált a névváltoztatás, és sok család élt ezzel a lehetőséggel. Nálunk ezzel szemben kevesebb a családnév, de sokkal jobban megmaradtak az ősi, birtokra, foglalkozásra vagy tulajdonságra utaló nevek. Kovács, Szabó, Nagy, Tóth – ezek mind évszázadokra nyúlnak vissza.
Ez a fajta stabilitás ugyancsak a konzervativizmus jele. A magyar társadalom sok tekintetben megtartotta a régi struktúrákat, és ez a nevekben is tükröződik. Nem azért, mert változatlanok lennénk, hanem mert értékeljük azt, ami működik, és ami összeköt bennünket a múltunkkal. A vezetéknevek nem csak családi örökség, hanem kulturális emlékezet is. Minden egyes név egy történetet mesél el arról, honnan jöttünk, és mit tartottunk fontosnak az évszázadok során.
Mit árul el rólunk a nevünk?
Az, hogy Magyarország megőrizte a keleti névsorrendet, sokkal többről szól, mint puszta megszokásról. Ez egy olyan kulturális marker, ami elválaszt bennünket a legtöbb európai nemzettől, de közösséget teremt néhány távoli országgal. Ez az egyediség nem akadály, hanem érték. Megmutatja, hogy a hagyomány nem múzeumi tárgy, hanem élő valóság, ami formálja a mindennapjainkat. Amikor bemutatkozunk, nem csak a nevünket mondjuk ki, hanem egy évszázados logikát is továbbadunk, ami szerint a közösség, a család, a hovatartozás az első, az egyén pedig ennek a keretben kap értelmet. Ez nem jelenti az egyén lebecsülését, csak egy másik szemléletet, ami talán ma, az individualizmus korában, még értékesebb, mint valaha.
