Képzeld el, hogy kilépsz a hólepte utcára, és a halk csilingelés mellett egy lovas szán kanyarodik eléd. Nincs motorhang, nincs kipufogószag, csak a paták puha dobogása a friss hóban. Ez nem egy régi film jelenete, hanem a francia Alpok egyik leghíresebb síparadicsomának, Avoriaz mindennapjai. Itt több mint hatvan éve egyetlen autó sem kanyaroghat a hegyoldalból megbúvó üdülőhely utcáin, és ez a merész döntés mára a hely egyik legnagyobb vonzerejévé vált. Miközben a világ legtöbb városa fulladozik a forgalomban, Avoriaz egy alternatív valóságot kínál, ahol az emberi léptékű közlekedés nem nosztalgia, hanem élő valóság.
Jean Vuarnet és két álmodozója
Az 1960-as években, amikor Európa-szerte az autópályák és a motorizáció jelentette a haladást, három fiatal francia vállalkozó – köztük Jean Vuarnet olimpiai bajnok – épp az ellenkező irányba indult el. Vuarnet, aki nem sokkal korábban aranyérmet nyert műlesiklásban, rendszeresen túrázott a Morzine fölötti fennsíkon. Ahogy magányos kirándulásai során körülnézett, elkezdett álmodozni: mi lenne, ha egy teljesen új fajtájú síparadicsomot hoznának létre, olyat, ahol az emberek nem az autók körül szervezik az életüket?
Két társával radikális döntést hoztak. Az általuk tervezett üdülőhelyen, amely a francia-svájci határ közelében, a Portes du Soleil sírégiójának szívében épült, egyetlen autó sem kanyarodhatott be a szállodák és lakások közé. A szakértők természetesen hitetlenkedtek: „Hogyan képzelik, hogy a turisták elfogadják egy olyan helyet, ahol a kocsikat a bejáratnál kell hagyni?” De a három alapító kitartott, és megszületett Avoriaz, a lovas szánok birodalma.
A meredek utcák négylábon
Az első téli szezon gyorsan megmutatta, hogy a hagyományos lovak nehezen birkóznak meg Avoriaz meredek utcáival. A megoldást a közeli Jura-hegység robusztus, izmos lovai jelentették, amelyek évszázadok óta megszokták a nehéz terepen való munkát. Ma mintegy száz ló és húsz kocsis gondoskodik arról, hogy a vendégek és a poggyászok eljussanak az apartmanokhoz. A lovak jóléte elsőbbséget élvez: egyikük sem dolgozik két óránál tovább, utána pihenés, takarmányozás és gondozás vár rájuk.
A lovas szánok nem csupán festői látványt nyújtanak, hanem teljesen gyakorlatias megoldást is jelentenek. Télen a vastag hó amúgy is lehetetlenné tenné az autóforgalmat, de itt még tavasszal és ősszel is a lovak viszik a tehermentesítést, miközben a turisták gyalogszerrel vagy elektromos kis járművekkel közlekednek. A rendszer olyan jól működik, hogy az egész üdülőhely tizenöt perc alatt bejárható, miközben rövidítők és sífelvonók segítik azokat, akik sietnek.
Amikor az építészet hegyeket utánoz
Avoriaz nem csak a közlekedésben más, hanem a megjelenésében is. Az épületek nem a szokásos ormótlan, panelszerű síhotelek, hanem mintha organikus folyamat során nőttek volna ki a hegyoldalból. A tervezők arra törekedtek, hogy az építmények beleolvadjanak a tájba, ezért különleges fa zsindellyel, úgynevezett tavaillon-nal fedezték őket. Ezek a fenyőből készült, kézzel hasított lapok nemcsak dekoratívak, hanem ellenállnak a zord téli időjárásnak is, miközben megtartják a természetes melegséget.
A házak formája szándékosan utánzázza a környező Alpok-csúcsokat, így a resort nem sérti a táj látványát, hanem kiegészíti azt. Ez a mimetikus, utánzó építészeti megközelítés a hatvanas években még merésznek számított, ma pedig a fenntartható tervezés egyik korai példájának tekintik. Az egész koncepció azt sugallja, hogy az ember nem feltétlenül a természet ellensége, hanem kellő alázattal harmonikusan beilleszkedhet a hegyek közé.
Miért működik, amit máshol nem mernek megpróbálni
Avoriaz sikere nem véletlen. Az üdülőhely olyan életérzést kínál, amit a modern világban egyre nehezebb megtalálni: a lassulás és a csend luxusát. Amikor nincs autózúgás, amikor a gyerekek szabadon futkározhatnak a forgalom veszélye nélkül, amikor a levegő kristálytiszta marad, az egész élmény más minőségűvé válik. A vendégek úgy érzik, hogy valóban kiszakadtak a hétköznapokból, holott Genf repülőterétől mindössze néhány órányira vannak.
Télen a síelők az apartmanok ajtajából egyenesen a pályákra csúszhatnak, nyáron pedig túraösvények és hegyikerékpáros útvonalak szövik át a környéket. A Portes du Soleil sírégió hatszázötven kilométer sípályát kínál, így a sportolni vágyók sem unatkoznak. Eközben a lovas szánok fenntartása egyre inkább a zöld turizmus szimbólumává vált. Miközben a világ más részein egyre több szó esik az autómentes városrészekről és a fenntartható közlekedésről, Avoriaz már hatvan éve gyakorolja mindezt.
Egy modell, amelyet követni érdemes
Jean Vuarnet magányos túrái során nyilván nem gondolta, hogy valamit elindít, ami hat évtizeddel később is működik és inspirál. Avoriaz ma is folyamatosan bővül, de minden új épületet úgy terveznek, hogy ne legyen messzebb tíz percnél a központtól, megőrizve a gyalogos méretarányt. A resort példája egyre inkább felértékelődik, ahogy a klímaváltozás és a városi levegőminőség világszerte egyre égetőbb kérdéssé válik.
Sok városi tervező pillant immár Avoriaz felé, keresve a válaszokat arra, hogyan lehet emberi léptékűvé tenni a közlekedést anélkül, hogy élhetetlenné válna a mindennapi élet. Természetesen egy hegyvidéki üdülőhely nem egy az egyben átültethető egy nagyvárosba, de az alapelv – hogy a gyalogosok és az emberléptékű közlekedés élvezzen elsőbbséget – mindenütt érvényes lehet.
Avoriaz bebizonyította, hogy lehet sikeres, népszerű és nyereséges is egy hely, ahol az autók kimaradnak az egyenletből. A lovas szánok csilingelése pedig emlékeztet minket arra, hogy néha a régmúlt megoldásai hordozzák a jövő válaszait.
