A Thököly úti kőasszony a XIV. kerület egyik legcsendesebb városi jelenete. A Thököly úton, az elegáns, kissé megkopott nagyvárosi hangulatban könnyű elsétálni mellette anélkül, hogy elsőre feltűnne. Egy kőből faragott nő könyököl a párkányon, mintha épp most akarna megszólítani valakit az utcán – vagy inkább senkit, csak a távolba néz. Ez a szobor azonban nem pusztán építészeti cifraság; Budapesten sokan úgy tekintenek rá, mint egy városi emlékműre, amely magában hordozza a város legromantikusabb, ugyanakkor legkevésbé ellenőrizhető történeteit.
A legenda lényege ismerős: egy ifjú feleség várja haza a férjét a háborúból, nem hisz a halálhírnek, napról napra az erkélyen áll, míg végül ő maga is meghal. A férj pedig hazatérve szobrot emeltet neki, az erkélyt befalaztatja, és így örökít meg egy „igaz szerelemnek” nevezett történetet. A motívumok tökéletesen illeszkednek a városi képzeletbe: háború, hűség, halál, spanyolnátha, egy magányos nő, aki az utcát figyeli, és egy férfi, aki már csak egy kőalakot talál.
Mi van, ha a történet nem igaz?
A furcsa az, hogy a legenda több változatban is él. Van, ahol a nő szívrohamot kap, amikor a férje megérkezik; máshol a spanyolnátha viszi el; egyes elbeszélések szerint az erkélyt valóban befalazzák, máshol pedig a szobor mindig is pusztán „dísznek” állt ott.
A fennmaradt források és korabeli leírások alapján azonban a háttér jóval prózaibb: az épületet Ybl Miklós tervezte, a szobrot Ligeti Miklós készítette, és eredetileg nem volt több egy erkélydísznél – ahogy azt a Budapest Főváros Levéltára építészeti anyagai és várostörténeti dokumentumai is jelzik. A korabeli sajtó egy része kifejezetten csúfítónak, ízléstelennek tartotta ezt a fajta házi cifraságot.
A „befalazott menyasszony” története valójában későbbi, 20. századi kitalálás. Egy olyan kor szülötte, amely a háborús várakozást, a hűséges feleség alakját és a soha meg nem érkező szerelmet kereste szimbólumokban. A szobor tehát nem egy konkrét asszony portréja, hanem egy időtlen kérdés megtestesülése: mit jelent hűségesen várni valakit, aki talán soha nem tér vissza?
A hely jelentősége
A Thököly út nem tartozik Budapest klasszikus sétálóutcái közé, mégis sokáig volt a város egyik fontos tengelye: polgári bérházak, udvarok, erkélyek sora, amelyek mind egy korszak hétköznapi történeteit őrzik. A Thököly úti kőasszony ebben a környezetben nem kirívó, inkább belesimul a város szövetébe. Talán éppen ezért válhatott legendává. Nem egy emlékmű, amit keresni kell, hanem egy részlet, amit véletlenül veszünk észre – és amely utólag kezd el dolgozni bennünk.
Miért ragad meg mégis?
A Thököly úti kőasszony legendája nem egyetlen emberhez kötődik, hanem egy városi emlékezési mintát sűrít magába.
A városi legendák akkor működnek igazán, amikor a város maga is hiányt érez. Budapest – mint sok nagyváros – tele van elmaradt találkozásokkal, elhallgatott történetekkel, befejezetlen szerelmekkel. A Thököly úti kőasszony szinte tökéletes felület erre: egy nő, aki soha nem lép le az erkélyről, nem öregszik meg, nem változik meg – csak néz.
A kollektív képzelet ezt használja fel, és ráír egy teljes drámát: levelek, halálhír, hazatérés, gyász, szobor, befalazott ajtó. A történet így végső soron nem a szoborról szól, hanem rólunk. Arról, hogyan próbálunk értelmet adni a váratlan veszteségeknek, és hogyan választunk ki egyetlen, mozdulatlan alakot, amelybe mindazt beleírhatjuk, amit a valóságban soha nem tudtunk kimondani.
A szobor ma: emlékmű vagy dísz?
Ma, ha az ember a Thököly úton sétál, nem biztos, hogy azonnal felismeri: itt valami különlegeset lát. A szobor nem hivatalos emlékmű, nincs mellette tábla, nem magyarázza el önmagát – mégis sokan megállnak alatta, képet készítenek róla, és továbbmesélik a történetét. Ez jól mutatja, hogy a városi legendák nem a hivatalos történelemből élnek, hanem abból, amit hinni szeretnénk.
A Thököly úti kőasszony tehát egyszerre nem igaz és mégis igaz. Nem igaz, ha szó szerint vesszük a háborús szerelmes történetet; igaz, ha képként tekintünk rá: arról a vágyról, hogy a szeretett ember visszatérjen – akár az időn, akár a valóságon túl is. A város nem csupán a múltat őrzi, hanem azokat a kérdéseket is, amelyeket a múlt felvet. Hányszor vártunk már valakit, aki soha nem érkezett meg, és hányszor írtunk bele egy kőalakba mindazt, amit élő embernek nem tudtunk elmondani?
