2026. február 6–7. között történelmi pillanat tanúi lehetünk: a NASA Artemis II küldetése során négy űrhajós indul a Hold körüli pályára, több mint fél évszázad után először szállítva embereket a Holdhoz. Ez a misszió nem jelent leszállást a holdi felszínen, csupán annak megkerülését – de kulcsfontosságú lépés az emberiség Holdra történő visszatérése szempontjából.
Az űrverseny kezdete: Kennedy bejelentésétől az első holdraszállásig
A hidegháború űrbe viszi a versenyt
Az Apollo-program 1961. május 25-én vette kezdetét, amikor John F. Kennedy elnök a Kongresszus előtt kijelentette: „Hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságosan vissza is hozza a Földre”. A bejelentés politikai válasz volt a szovjet űrsikereire – a Szputnyik–1 1957-es felbocsátására és Jurij Gagarin 1961. április 12-i történelmi repülésére, amikor ő lett az első ember az űrben.
Az Egyesült Államok több mint 19,5 milliárd dollárt költött az Apollo-programra, amely 1961 és 1972 között zajlott. A program célja kettős volt: az ember Holdra juttatása, valamint a hidegháború által életre hívott űrversenyben az USA vesztes pozíciójának megfordítása.
Apollo–8: karácsony a Hold körül
Különösen jelentős volt az Apollo–8 küldetés 1968 karácsonyán, amikor Frank Borman, James Lovell és William Anders a világtörténelemben először repülték körül a Holdat. Ez volt az első alkalom, amikor ember látta a Hold túlsó oldalát saját szemével.
Az Apollo–8 holdkomppilótája, Bill Anders készítette a történelem egyik legikonikusabb fényképét: a „Felkelő Föld” (Earthrise) képet az első holdkerüléskor. „Annak ellenére, hogy a Hold felfedezésére indultunk el, végül a Földet fedeztük fel” – mondta a kép készültekor Anders.
„Kis lépés egy embernek…”
A kitűzött célt 1969. július 20-án teljesítették, amikor az Apollo–11 küldetés során Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszállt a Nyugalom-tengerén (Mare Tranquillitatis). Armstrong történelmi szavai – „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – örökre belevésődtek az emberiség emlékezetébe.
Az Apollo–11 után még öt sikeres holdraszállás következett, így összesen hat alkalommal jártak NASA-űrhajósok a Hold felszínén. Az Apollo–15 1971 nyarán volt az első, amely holdautót (rover) vitt magával, lehetővé téve az űrhajósok számára a nagyobb távolságok megtételét.
Az Apollo-korszak technológiai csodái
A Saturn V: az emberiség legerősebb rakétája
A Saturn V óriásrakéta, amelyet Wernher von Braun és csapata fejlesztett ki, 140 tonnás Föld körüli pályás és 48 tonnás holdi hasznos tömeg kapacitást biztosított. Az indításkor a rakéta 39 millió newton hajtóerővel emelkedett el az indítóállványról.
Az Apollo űrhajórendszer két fő egységből állt: a parancsnoki/műszaki modulból (CSM), amelyben a háromfős legénység utazott, és a holdkompból (Lunar Module), amely két űrhajóst szállított le a felszínre. A holdkomp két részből tevődött össze: a leszállófokozatból, amely a felszínen maradt, és a felszállófokozatból, amely visszavitte az űrhajósokat az anyaűrhajóhoz.
Veszélyek és áldozatok
Nem minden ment simán. Az Apollo–1 repülőgépe 1967-ben tűz ütött ki egy földi teszten, három űrhajós – Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee – életét vesztette. A kabin belső borítása azonnal lángra kapott, a pánikba esett űrhajósok pedig a megnövekedett nyomástól nem tudták kinyitni az egyébként is bonyolultan kezelhető ajtót.
Az Apollo–13 1970-ben szintén majdnem tragédiával végződött: elektromos hiba miatt felrobbant az egyik oxigéntartály, és az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. „Houston, we have a problem” – jelezte James Lovell parancsnok a floridai űrközpontnak. Iszonyatos szerencsével és több száz mérnök munkájával sikerült a legénységet épségben hazahozni.
A program vége
A program utolsó küldetése az Apollo–17 volt 1972 decemberében – azóta egyetlen embert szállító űrhajó sem hagyta el az alacsony Föld körüli pályát. A vietnámi háború 1968-ra 84 milliárd dollárt emésztett fel, ami az amerikai társadalom nemtetszését váltotta ki, és veszélybe került a holdprogram sorsa. Az Apollo–17 után az Egyesült Államok nem tért vissza a Holdhoz, helyette más űrkutatási programokra összpontosított, mint a Skylab űrállomás és a Space Shuttle.
Artemis II: Új generáció, új küldetés
Kik repülnek a Holdhoz?
A négyfős személyzet négy kontinenst és az emberiség sokszínűségét képviseli:
Reid Wiseman (parancsnok, 48 éves) – 1999-ben kezdett vadászpilótaként szolgálni az amerikai haditengerészetnél, az iraki és afganisztáni háborúkban is részt vett. A NASA űrhajósprogramjába 2009-ben válogatták be, ez lesz második űrrepülése.
Victor Glover (pilóta, 49 éves) – 1999 és 2010 között számos magasszintű mérnöki végzettséget szerzett, vadászpilótaként bevetették az iraki háborúban. Korábban a SpaceX Crew–1 űrhajójának pilótájaként szolgált. Négy gyermek édesapja, és ő lesz az első színesbőrű ember, aki eljut a Holdig. Akik személyesen találkoztak vele, azt állítják, ő a kvartett legkarizmatikusabb és legelegánsabb tagja.
Christina Koch (küldetésspecialista, 46 éves) – Az első nő, aki megkerüli a Holdat. Korábban rekordot döntött: az ISS-en 328 napot töltött egyetlen küldetés során, amely a leghosszabb egybefüggő űrrepülés volt egy női űrhajós számára.
Jeremy Hansen (küldetésspecialista, 49 éves) – Kanadai állampolgár, az első nem amerikai, aki eljuthat a Holdig. Már 12 évesen a kanadai légierő kadétja lett, 17 évesen pilótajogosítványt szerzett. Ez lesz az első űrrepülése.
A technológia: SLS és Orion
Az Orion űrhajó a NASA legmodernebb személyszállító járműve, amely négy űrhajós kényelmes utazását biztosítja a Holdig. Az űrhajót a Space Launch System (SLS) hordozórakéta juttatja célba, amely az űrsikló-technológiákat is felhasználja: szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákat és RS-25 hajtóműveket.
Az indítás pillanatában a nagy narancssárga üzemanyagtartály aljára szerelt négy RS-25 hajtómű teljes erővel tolja előre a 2600 tonnás szerkezetet. Ezeket segíti a két óriási, fehér, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta (SRB), amelyek a tolóerő túlnyomó részét produkálják az indítás során.
10 nap az űrben: a küldetés menete
A február 7-i indítás a Kennedy Űrközpont LC-39B jelű indítóállásáról történik – ugyanarról a helyszínről, ahonnan a Saturn V rakéták is startoltak a 60-as és 70-es években. Ha halasztás történik, a legkésőbbi időpont 2026 április első hete.
A misszió 10 napos lesz. Az odautat és a Hold körüli keringési fázist 4 naposra tervezik, a pálya Holdhoz legközelebbi pontja 6513 kilométer lesz – sokkal távolabb, mint bármely Apollo-küldetés. Amikor az Orion égi kísérőnk túlsó oldalán lesz, a személyzet távolabb kerül a Földtől, mint bármely másik ember valaha.
A legveszélyesebb pillanat: visszatérés
A visszatérés legkritikusabb része a légkörbe való belépés: az Orion több mint 40 000 km/órás sebességgel érkezik, ekkor a hőpajzsot extrém terhelés éri. Az űrhajó egy lepattanó belépési megközelítést kísérel meg – beleszáguld a légkörbe, majd a felhajtóerő hatására visszapattan arról, és ismét belezuhan, ezúttal lassabban és véglegesen.
A hatalmas sebesség miatt keletkező forró plazmarétegen nem hatolnak át a rádióhullámok, így percekre megszakad a kapcsolat az irányítással – ez lesz a legfeszültebb pillanat a földi irányítóközpontban.
Az út a Mars felé
Az Artemis II sikerét követően az Artemis III küldetés a jelenlegi tervek szerint 2027 közepén vagy 2028-ban következik. Ez a küldetés négy űrhajóst juttat a Holdhoz, közülük kettő leszáll a felszínre egy személyszállító landoló rendszerrel, amely a SpaceX Starship rakétájának HLS (Human Landing System) verziója lesz.
Hosszabb távon a Hold körüli Gateway űrállomás kiépítése szolgálná a Mars felé vezető küldetéseket. Az Artemis program célja nem egy-két rövid látogatás, hanem tartós emberi jelenlét kialakítása a Holdon.
