Amikor Alex asztronauta először lépett a Hold poros felszínére, nem gondolta volna, hogy síléccel a lábán fogja meghódítani ezt az égitestet. A Föld, mint egy hatalmas, kék gyöngy, ragyogott a fekete égbolton, miközben ő elegánsan siklott a Hold dombok és kráterek közötti sípályáin.
A Holdon síelni nem volt egyszerű feladat; a kisebb gravitáció miatt minden mozdulatot újra kellett tanulnia. De Alex kitartó volt, és hamarosan már olyan trükköket mutatott be, amelyeket a Földön soha nem lehetett volna.
Egy nap, amikor éppen egy hatalmas ugratóhoz készült, Alex megpillantott valamit a távolban. Egy másik asztronauta volt, aki szintén síléceken közelített felé. Kiderült, hogy Ő Luna, a Hold első síoktatója, aki meghívta Alexet egy közös síelésre. Együtt fedezték fel a Hold rejtett völgyeit és magas csúcsait, miközben a Föld szemtanúja volt kalandjaiknak.
Azóta is, ha valaki a Holdra néz, elképzelheti, hogy Alex és Luna ott síelnek valahol a sötét kráterek és fényes csúcsok között, örökké felfedezve az űr végtelen sípályáit.
