Egy kép, egy történet – 2024.09.04.

mókuska

Egy nap, az erdő csendes zugaiban, ahol a fák magasra nyújtózkodtak az ég felé, élt egy fürge kis mókus. Ez a mókus híres volt az ügyességéről és gyorsaságáról. Minden nap fáról fára ugrált, gyűjtve az élelmet a közelgő télre. A többi állat csodálattal figyelte, ahogy a mókus könnyedén szelte át a levegőt, és sosem hibázott, amikor egy-egy faágra érkezett.

Egy őszi délutánon, amikor a levelek aranyszínűre festették az erdőt, és a nap még melegen sütött a fák között, a mókus éppen a napi gyűjtőútjára indult. Az egyik hatalmas diófánál megállt, ahol egy különösen szép diót vett észre a magas ágak között. Tudta, hogy ez a dió különleges kincs lesz a téli raktárában.

Ahogy felkapaszkodott a fára, és elérte a diót, hirtelen egy szellő lengette meg az ágat. A dió meglazult, és szabadon zuhanni kezdett a föld felé. A mókus szemei kitágultak, és abban a pillanatban tudta, hogy cselekednie kell. Nem volt idő gondolkodni, csak ösztönből mozdult.

A mókus villámgyorsan vetette magát a dió után, és szinte a levegőben repült. A dió, mint egy kis aranygömb, pörgött és forgott a levegőben, egyre gyorsabban közelítve a talaj felé. De a mókus nem adta fel, minden erejét és gyorsaságát beleadta ebbe az egyetlen ugrásba.

Végül, a levegőben úszva, a mókus utolérte a diót, és ügyesen a mancsai közé kapta. A dió megmenekült a zuhanástól, és a mókus egy elegáns fordulattal landolt egy alacsonyabb ágon, ahol diadalmasan szorította magához a kincsét.

Az erdő többi lakója csodálattal nézte, ahogy a mókus elkapta a diót, és egy pillanatra mindenki érezte, hogy tanúja volt valami különlegesnek. A mókus pedig, mint aki csak a dolgát végezte, gyorsan visszakapaszkodott a fészkéhez, hogy elrejtse az értékes diót a télre.

Ez a nap is úgy telt el, mint a többi, de az erdőben mindenki emlékezett arra a pillanatra, amikor a mókus elkapta a zuhanó diót—egy pillanatra, amelyben a gyorsaság, ügyesség és a természet harmóniája találkozott.

Hasonló cikkek

Csipke lány

Egy kép, egy történet – 2024.09.19.

Egy szelíd, aranyló délutánon, amikor a nap éppen csak megérintette a horizontot, a régi, fából készült veranda lágyan nyikorgott az enyhe szellőben. A levegő tele volt a frissen nyírt fű és a nyíló rózsák illatával, amelyek az udvar szélén díszelegtek.

Tovább olvasom »