Emma egy kisváros szélén nőtt fel, ahol a nyarak mindig végtelennek tűntek, tele poros utcákkal, régi üzletekkel és titkokkal, amelyeket csak azok ismertek, akik elég bátrak voltak felfedezni őket. Az egyik ilyen titok a város szélén álló, mára elhagyatott benzinkútnál található régi piros üdítőautomata volt. Ezt az automatát már évek óta senki sem használta, de valahogy mindig működött. A helyiek között az a pletyka járta, hogy varázslatos, hogy csak azoknak ad italokat, akik igazán rászolgálnak. Emma imádta ezt a gondolatot, mert mindig hitt a mesékben és a csodákban.
Egy forró nyári napon, amikor a nap olyan magasan állt, hogy szinte égette a bőrt, Emma elindult a kedvenc helyére. Felvette a jól megszokott, kissé szakadt farmert és fehér pólóját, amire mindig vigyázott, de az évek alatt mégis megkopott. Fekete bakancsai keményen kopogtak a macskaköveken, miközben a város csendes utcáin sétált, fején a napszemüvegével, amelyet nagybátyjától kapott, aki világutazó volt. Emma mindig úgy érezte, hogy amikor ezt a napszemüveget viseli, ő is egy kicsit kalandor.
A régi, kopott faépülethez érve, ahol az üdítőautomata állt, megállt egy pillanatra. A nap sugarai megtörtek a régi fa deszkákon, amelyek mintha az idő súlyát hordozták volna magukon. Emma a vállával nekidőlt az automatának, és érezte, ahogy a fém hidege végigszalad a bőrén. A régi gép egyfajta megnyugvást hozott a forró nap közepén, mintha a világ egy kis szegletében még létezne valami állandóság.
A keze magától mozdult, és egy régi, karcos üveget húzott ki a gépből. A jéghideg üdítő párája gyorsan lecsapódott az üvegre, ahogy Emma a kezébe fogta. Kortyolt egy nagyot, és érezte, ahogy az édes, hűvös ital végigfut a torkán, elűzve a nyári meleg minden nyomát. Lehunyta a szemét egy pillanatra, és élvezte a pillanatot. A szél gyengéden fújt a hátán, a régi fák levelei halkan susogtak körülötte, mintha valami régi dallamot dúdoltak volna, amit csak ő érthetett.
Emma mindig szerette ezt a helyet. Nemcsak azért, mert itt mindig hideg üdítőt talált, hanem mert úgy érezte, hogy ez az a hely, ahol igazán önmaga lehetett. A falak mögött rejtőző titkok, a régi történetek, amelyek talán sosem derülnek ki – mindezek valahogy részévé váltak annak a világnak, amit Emma képzeletében teremtett. Gyerekként gyakran képzelte el, hogy ez az automata egy titkos kapu más világokba, ahol új kalandok várnak rá.
A szeme sarkából észrevette, hogy a napsugarak egy különleges szögben törtek meg az automatán, és egy pillanatra mintha látta volna a saját tükröződését a gép oldalán. Ott állt a napszemüvegében, kócos kontyával, szakadt farmerjában, és úgy tűnt, mintha időtlen lenne. Mintha egy pillanatra nem számítana semmi – sem a múlt, sem a jövő, csak ez az egyetlen tökéletes nyári délután.
Ahogy Emma lassan kortyolt az italából, eszébe jutottak a nagybátyja történetei. A férfi, akit mindig is bálványozott, messzi országokról, egzotikus városokról és olyan kalandokról mesélt, amelyekről Emma csak álmodni mert. De most, ebben a pillanatban, nem vágyott máshová. Mert úgy érezte, hogy ez a hely – a régi automatával, a kopott faépülettel, a suttogó széllel – maga is egyfajta varázslatos világ volt, ahol bármi megtörténhetett.
A nap lassan lemenőben volt, és a narancsos fények árnyékot vetettek a deszkákra. Emma még egy utolsó kortyot ivott az üvegből, majd letette maga mellé a gép tetejére. Elmosolyodott, és egy pillanatra elgondolkodott: talán tényleg van valami különleges ebben a helyben, talán tényleg létezik valami varázslat, amit csak azok éreznek, akik hisznek benne.
És ahogy elindult hazafelé, úgy érezte, mintha a világ egy kicsit más lenne. Talán a varázslat sosem távoli helyeken van, talán mindig itt volt – csak meg kellett találni. Emma biztos volt benne, hogy bárhova is vezeti az élet, mindig visszatér ide, a régi piros üdítőautomatához, ahol a nyár végtelen és a varázslat mindennapos.
