Volt egyszer egy különleges tengerpart, amit csak kevesen ismertek. Ez a hely valahol a világ vége felé bújt meg, ahol az ég és a tenger színe mindig türkizkék árnyalatokban pompázott, mintha festői vásznon játszott volna a természet. Az óceán habjai szelíden gördültek a partra, és minden hullám egy-egy különleges ajándékot hagyott maga után a homokban. Az emberek azt beszélték, hogy a tenger itt nem csak vízből és habból áll – sokkal több annál. Aki figyelmesen hallgatott, az megérezhette a víz titkait, mintha egy másik világból hozná az üzeneteket.
Egy nap, ahogy a nap épp lebukni készült a horizontról, valami egészen különös jelent meg a parton. A tenger habjaiból egy zongora formálódott. Nem volt ez egy hétköznapi hangszer – a kis zongora hófehér volt, mintha maga a tenger habja szilárdult volna meg, hogy létrehozzon valami varázslatosat. Lábai nem voltak, csak ott ült a homokban, mintha odatartozna, mintha a hullámokkal együtt létezett volna.
A billentyűi szénfeketén ragyogtak, élesen elütve a habos, fehér testtől, és mellette a fehéren világító billentyűk éppúgy részei voltak a kompozíciónak, mint a tenger habjai. A zongora tökéletesen illett a háttérhez: a teal árnyalatokban játszó tenger és égbolt körülölelte, mintha e különleges hangszert maga a természet teremtette volna meg.
Az emberek, akik véletlenül erre a tengerpartra vetődtek, nem hittek a szemüknek. Hogyan létezhetett egy zongora, amely habból állt, és mégis olyannyira valóságosnak tűnt? Mintha minden hullám, amely a partot mosta, egy újabb dallamot játszott volna a csendes zongorán. Ahogy a szél fújt, a billentyűk lágyan mozdultak, mintha valaki láthatatlan játszott volna rajta. A dallam egyszerre volt melankolikus és nyugtató, mintha maga az óceán mesélne régi történeteket – meséket arról, hogy mi történik a víz alatt, és mi vár a messzi távolban, túl a horizonon.
A tenger morajlása volt a kísérőzene, és a hullámok ritmusára mozgó habzongora mintha életre kelt volna. Minden egyes fekete és fehér billentyű egy történetet rejtett magában, egy elveszett titkot, amit csak az érthetett meg, aki igazán figyelt. A nap lassan lebukott a horizontról, az ég és a víz színei egybeolvadtak, és a zongora, mintha mindig is ott lett volna, egyre inkább része lett a partnak, a tengernek, és az éjszaka közeledtével lassan beleolvadt a homokba.
A varázslatos zongora sosem maradt sokáig. Ahogy a hold fénye megvilágította a partot, a tenger habjai visszahúzódtak, és a zongora is eltűnt a hullámokkal. Csak az emléke maradt meg, mint egy álom, amelyet sosem felejtesz el teljesen. Azok, akik látták, sosem tudták eldönteni, valóban ott volt-e, vagy csak a tenger játszott a képzeletükkel. De a parton sétálók még évek múltán is hallani vélték a csendes dallamot, amit a habzongora játszott – egy dallamot, amely örökre a tenger titka maradt.
