Egy kép, egy történet – 2024.09.21.

Mici cica

Egy hűvös őszi reggel volt, amikor a köd lassan szétterült a város felett, és az ég szürke felhőkkel borította el a tájat. Az eső csendes kopogása mintha álomba ringatta volna a világot, az ablakokon pedig vékony vízcsíkok kezdtek lassan legördülni. A pára vastagon lepte be a házak üvegeit, csillogó gyöngyökké alakítva az apró cseppeket.

Mici, a kíváncsi kis cirmos cica, egyre közelebb és közelebb kúszott a nappali nagy üvegablakához. Az ablakon túl az udvar fái finoman hajladoztak az őszi szélben, és távolabb néhány madár húzott át a felhők alján, gyors szárnycsapásaikkal megtörve az egyhangú szürkeséget. Micit lenyűgözte a külvilág. Minden mozdulat, minden nesz elvarázsolta, és ilyenkor órákig képes volt egy helyben ülni, merengve figyelve az ablak túloldalát.

Ahogy közelebb lépett, orrával érintette az üveget, érezte a hideg, nyirkos felületet. Szemeiben ott csillogott a kíváncsiság, ahogy apró tappancsát lassan az üveghez emelte. A rózsaszín, puha mancs párnái finoman hozzáértek a harmatos üveghez, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha Mici megpróbálná átnyúlni az üvegen, hogy megérintse azt a világot, amely annyira elérhetetlennek tűnt számára.

A vízcseppek alól az üvegen maradt lenyomata halványan kirajzolódott: egy apró, tökéletes macskamancs, amin meg lehetett látni a részleteket – a rózsaszín párnákat és a finoman előbújó karmokat. Mici karmocskái csak kissé nyúltak ki, mintha óvatosan próbálná elkapni az üvegen át, amit nem érhet el. Az üveg túloldalán lévő világot homályosan látta, mintha az álomképszerű lenne, csak egy árnyék, amely lassan elmosódik a pára és a vízcseppek játékában.

Az idő mintha megállt volna egy pillanatra. Mici némán figyelte az eső apró ritmusát, miközben a vízcseppek lassan legördültek a mancsnyoma mellett. Érezte a melegséget a szobából, ahol a kandallóban parázslott a tűz, és hallotta a kinti hideg világ csendjét. Az üveg egyszerre volt akadály és ablak egy másik világra. Mici mégis próbálkozott, minden egyes érintésével mintha egy kicsit közelebb akart volna kerülni ahhoz a távoli, elérhetetlen világhoz, amely ott várt rá az ablak túloldalán.

A háttér elmosódott, a kinti világ most csupán egy szürke, elmosódott folt volt, mintha valaki egy vastag ecsettel húzta volna szét a vonalakat. Az ablaküveg egyedül Micire és az ő apró mancsára fókuszált. Mintha a világ összes figyelme egyetlen apró érintésére szegeződött volna, ahogy ő továbbra is türelmesen és csendesen várakozott. Vajon mi járhatott a fejében? Talán arra vágyott, hogy kiszabaduljon a melegből, és megérintse az esőcseppeket a saját mancsával. Vagy talán csak a kíváncsiság hajtotta, ahogy mindennap újra és újra megfigyelte a világ apró változásait.

Ahogy az eső lassan elállt, az ablakon maradt vízcseppek közül néhány végigcsorgott Mici mancsnyomán, mint apró patakok, amiknek útja egy időre megváltozott, de aztán újra folytatták lefelé vezető útjukat. Mici végül lassan visszahúzta a mancsát, és elégedetten ült le az ablak elé, mintha megnyugodott volna, hogy a világ még mindig ott van, várakozva a túloldalon.

Talán holnap újra megpróbálja elérni azt a távoli világot, de addig is csak figyel, némán és türelmesen, ahogy az ablak mögött az élet lassan tovább folyik.

Hasonló cikkek