A reggel szinte észrevétlenül lopózott be a szobába, mintha nem akarta volna megzavarni az álmos nyugalmat. A puha függönyök résein keresztül beszivárgó napsugarak gyengéden érintették a szoba minden zugát, árnyékokba és fénybe öltöztetve a bútorokat. A falon a fény és árnyék finom tánca olyan volt, mint egy régi festmény, amelyet az idő és a természet együtt alkotott.
Az ágy közepén egy halom takaró hevert, mint egy védelmező fészek, körülvéve az alig ébredező embert. A paplanba burkolózva, félig nyitott szemmel pihent, még mélyen az álom és ébrenlét határán. A mozdulatok lassúak voltak, mintha a test még nem akarna elengedni az álmok puha világából. Az ágy körül szétszórtan könyvek hevertek, néhány oldaluk félig nyitva, mintha a történetek várnák, hogy újra felfedezzék őket. Az egyik könyv borítóján halvány ujjlenyomatok látszottak, ahogy az éjjeli olvasás nyomai megmaradtak a papíron.
A takarók között, szinte elrejtve, egy megviselt, régi kávéscsésze pihent. A bögre oldala kissé megkopott, és finom repedések futottak végig rajta, mintha minden egyes nap, amikor használatba vették, hozzáadott volna egy újabb emléket a törékeny mázhoz. A csészében már csak egy kevés kávé maradt, de még mindig melegen gőzölgött, mint az élet apró örömeinek hű társa. A barna folyadék illata lassan megtöltötte a szobát, keveredve a reggeli friss levegővel és a meleg takarók illatával.
Ahogy a reggeli fény megérintette a csésze oldalát, finom árnyékot vetett a takarók gyűrődéseire, a bögre melegségével harmóniában. Az élet látszólag apró részletei – a gyűrött paplanok, a kávé utolsó cseppjei, a félig nyitott szemek – mind együtt meséltek egy csendes történetet a pillanat varázsáról. A bögre ott feküdt, mintha az ágy része volna, szorosan összebújva a takarókkal, mintha maga is pihenni készült volna egy hosszú éjszaka után.
A szoba csendje nem volt üres; tele volt azzal a fajta nyugalommal, amely csak a legotthonosabb reggeleken érezhető. A világ odakint talán már felébredt és lüktetett, de itt, ebben a meleg, takarókba burkolózó sarokban, az idő mintha megállt volna. A kávé lassú párolgása, az ágy gyűrődései, a halvány fények és árnyékok – mind-mind arra emlékeztettek, hogy néha a legnagyobb örömök a legapróbb dolgokban rejlenek.
