Egy kisváros szívében, ahol az idő szinte megállt, egy csendes őszi nap vége felé járunk. Az utcák kihaltak, az emberek már rég visszahúzódtak otthonaik melegébe, és csak a macskaköves út maradt hű társa a lehulló leveleknek. A fák már szinte teljesen megcsupaszodtak, a levegő hideg volt, és az ég egyhangú szürkesége körülölelte a várost, mintha az egész világ egyetlen végtelen felhőréteggé vált volna.
Az egyik utca közepén, a régi kövek között, egyetlen tölgylevél hevert. Lassan hullott alá a fáról, és most mozdulatlanul feküdt az úton. Különleges levél volt: az egyik oldala élénk narancssárga, a másik rézvörös, mintha maga az ősz festette volna meg. Az utca szürkeségében a levél olyan volt, mint egy színfolt egy fekete-fehér fényképen – egyetlen életjelet hordozott magában, miközben körülötte minden más monotonná vált.
Ez a levél különleges utat járt be, mielőtt itt megpihent volna. Egész nyáron a tölgyfa ágán pihent, látta a forró napsütést és hallgatta a város halk nyüzsgését. Látta, ahogy az emberek jönnek-mennek, gyerekek játszanak a macskaköves utcákon, és az idő szinte szárnyalt. De most minden elcsendesedett. Az emberek már nem jártak erre, a zaj elült, csak a szél fújta a levelet, ahogy végül elengedte a fát, amely oly sokáig tartotta őt.
A város lassan belesüllyedt az ősz csendjébe. A macskakövek, amelyeken oly sok történet íródott, most üresen, hidegen feküdtek. A házak ablakai zárva voltak, belülről halvány fény szűrődött ki, de a külvilágra csak a homályos szürkeség terült. A levél magányosan pihent, és úgy tűnt, mintha az egész világot ő figyelné: az utolsó színfoszlány egy elfeledett napból.
Ahogy ott feküdt, egy kósza szellő ismét felemelte kissé, mintha a levél utoljára még táncra kelt volna a kövek között. A narancssárga és rézvörös árnyalatok megcsillantak a halvány fényben, mintha egy utolsó pillanatot akarna ajándékozni a világnak. Majd a szél elcsendesült, és a levél végleg megpihent az út közepén.
Ez a pillanat, bár látszólag egyszerű és jelentéktelen, magában hordozta az idő múlásának mélységét. Egyetlen levél, amely hosszú hónapokon át őrizte a nyár és az ősz titkait, most csendben búcsúzott a világtól. A város továbbra is szürke és elhagyatott maradt, de a levél színeivel egy apró, mégis emlékezetes történetet hagyott hátra, amelyet az utca macskakövei őriztek tovább.
