Péter fáradtan sétált végig a város szűk utcáin, miközben a szél belekapott a kabátjába, és az őszi levelek zizegve táncoltak a járdán. Egy hosszú munkanap után csak egy kávéra vágyott, hogy összeszedje a gondolatait. A kedvenc kis kávézója sarkánál megállt. A hely meleg fénye és a belőle áradó friss pörkölt kávé illata mindig otthonos érzéssel töltötte el.
Belépve a kávézóba, azonnal megtalálta szokásos asztalát az ablak mellett. Egy régi faasztal volt az, amely mellett egy bőrkárpitos fotel állt – Péter mindig ott ült, amikor egy kis magányra vágyott. Leült, és elővette a telefonját, hogy belefeledkezzen az internet világába, miközben várta a rendelését. Ahogy görgetett a közösségi oldalakon, egyszer csak megakadt a szeme egy különös képen. Egy fiatal nő volt rajta, aki egy kávézóasztalnál ült – mintha csak ugyanebben a helyiségben lenne –, egy gőzölgő csészével a kezében.
A nő megjelenése magával ragadta; hosszú barna haját lágy hullámokban vetette hátra, szemei mély barnák voltak, amelyek egyszerre tűntek kíváncsinak és szomorkásnak. Péter szinte érezte a kávéillatot, amely a kép túloldaláról áradt. A háttérben a kávézó ismerős részletei bontakoztak ki: a régi könyvespolcok, tele antik könyvekkel, a vintage lámpák tompa fénye, és az apró faasztalok sorai. Péter először csak arra gondolt, hogy valaki pont ugyaninnen készíthetett egy képet, de aztán valami furcsát vett észre.
A nő előtt álló csészébe lassan kávét kezdett ömleni, de nem a képen belülről – kívülről, mintha valaki a telefon képernyőjén keresztül öntené a kávét. Péter megrémült, de ugyanakkor izgatott kíváncsiságot érzett. Hogyan lehetséges ez? Az illúzió olyan tökéletes volt, mintha a nő valóban a telefon kijelzője mögött létezne, egy másik dimenzióban. Ahogy tovább figyelte, látta, hogy a nő megemeli a csészét, majd belekortyol a kávéba. Péter megesküdött volna, hogy egy pillanatra rámosolygott.
Miközben Péter egyre jobban elmerült a jelenetben, érezte, hogy a kávézó hangjai fokozatosan elhalványulnak körülötte. A valóság és a kép határai elmosódtak. Az ablakon túli utca halványan vibrált, mintha egy álomszerű köd ereszkedett volna rá. A telefon kijelzője egyre inkább betöltötte a látóterét, és mielőtt feleszmélhetett volna, már nem a megszokott helyen ült. Ugyanabban a kávézóban volt, de valami megváltozott.
A kávézó most sokkal régebbinek tűnt, a bútorok patinásak, a polcokon lévő könyvek vastagon porosak voltak, mintha évtizedek óta nem nyúlt volna hozzájuk senki. A nő még mindig ott ült az asztalnál, és Péterre nézett, de most már valóságosnak tűnt, mintha valóban találkoztak volna. Péter leült vele szemben, és megszólította: „Ki vagy te? Hogy kerültem ide?” A nő halkan elmosolyodott, és letette a csészét.
„Talán te hívtál ide, Péter. Talán már régóta vártál rám, csak nem tudtad, hogy én is létezem” – válaszolta sejtelmesen. Péter próbált visszaemlékezni, de csak homályos emlékek törtek fel: egy régi szerelem, egy elszalasztott lehetőség, egy kávézó, ahol valamikor régen találkozott valakivel, de az emlékek összeolvadtak az idő ködével.
Ahogy tovább beszélgettek, Péter kezdett rájönni, hogy a nő talán nem is egy valós személy, hanem valami más – az emlékei, vágyai és elveszett lehetőségei manifesztációja. De ahogy egyre mélyebbre merültek a beszélgetésben, Péter úgy érezte, hogy nem akar visszatérni a valós világba. A nő jelenléte vigaszt és békét nyújtott neki, olyan érzést, amelyet már régóta nem érzett.
Végül a nő megérintette Péter kezét, és azt mondta: „Ideje visszamenned. De ne felejtsd el, amit itt megtapasztaltál.” Ahogy elhúzódott, Péter szemei előtt újra elhomályosult a világ, és lassan visszatért a kávézó valóságába. A telefonja rezgett a kezében, mintha semmi sem történt volna, de a szíve mélyén tudta, hogy valami megváltozott benne.
Amikor újra a képernyőre nézett, a nő már nem volt ott. Csak a megszokott, hétköznapi képek és üzenetek sorakoztak egymás után. De a kávé íze még mindig ott maradt a szájában, és a képzeletében tovább élt az a furcsa, varázslatos találkozás.
