Amália egy rég elfeledett aukciósházba tévedt be egy esős délutánon. A külvárosi utca kihalt volt, az ablaktáblákon végigcsorduló esőcseppek monoton tánca mintha még inkább felerősítette volna a hely misztikus hangulatát. Az aukciósház belseje tele volt antik tárgyakkal, rég elfeledett kincsekkel, amelyek különleges történeteket hordozhattak magukban. Ahogy Amália végigsétált a különös tárgyak között, egy elzárt, félhomályos teremben megpillantott valami igazán rendkívülit: egy üveg chaiselongue-ot, amely aranyló fa lábakon pihent.
A chaiselongue szinte élettelinek tűnt, mintha egy másik világ lenyomata lenne, egy olyan helyről, ahol a tárgyak nemcsak használati eszközök, hanem önálló életet élő lények. Az üveg sima felületén a fények játszadoztak; az erős reflektorok világították meg, amelyek fentről és lentről is lila színű ragyogást szórtak rá. Az aranyló lábak faragott mintázatai olyan részletességgel mutatkoztak meg, mintha egykor egy mesterművész saját keze faragta volna őket, hogy az időt és teret meghazudtolva, örökké sugározhassák szépségüket.
Amália lassan közelebb lépett. Ahogy rávetette tekintetét a chaiselongue-ra, furcsa érzés fogta el, mintha az üveg felülete nemcsak szilárd anyag lenne, hanem áttetsző ablak, amely egy másik dimenzióra nyílik. A fények szinte lélegeztek az üvegen keresztül, mintha mélyen benne egy régi, elfeledett történet lüktetne. Amália érezte a hívást, mintha a chaiselongue valahogy megszólította volna őt.
Bátortalanul leült rá. Az üveg hidegsége először meglepte, de pillanatokon belül kellemes melegség járta át a testét, mintha az aranyló lábakból áramlana valami titkos energia. Hirtelen a lila fények erősödni kezdtek, a szobát körülvevő árnyékok elmozdultak, és a világ megváltozott. Amália egy furcsa, álomszerű tájon találta magát, ahol minden tárgy, minden forma üvegből volt – kristálytiszta, csillogó, mintha a valóság egy üveges tükörképpé vált volna. A levegőben apró lila fénycsíkok ragyogtak, mintha csillagok hullanának alá.
Ebben a különös világban minden lépése visszhangot vert, mintha az üvegvilág maga válaszolna a jelenlétére. Amália úgy érezte, mintha egy régi legenda szereplője lenne, egy olyan történeté, amelyet az idő már rég elfeledett. Ahogy tovább haladt az üvegúton, meglátta a chaiselongue-ot – ott állt előtte, ugyanúgy arany lábakkal és csillogó üvegtesttel. De most már nem csak egy bútordarab volt; a közepén egy apró üvegszívet látott lüktetni, mintha élne, mintha valami régi varázslat szunnyadt volna benne.
Amália megérintette a szívet, és hirtelen egy régi emlékkép villant fel előtte: egy nemesi szalon, ahol valamikor évszázadokkal ezelőtt egy arisztokrata nő pihent ezen a chaiselongue-on, miközben éppen szerelmes leveleket olvasott. A nő fájdalmát és örömét, vágyait és reményeit mind-mind az üveg őrizte meg az idők során, mint egy titkos napló lapjai. Most, évszázadokkal később, Amália lett az, aki bepillanthatott ebbe a különös világba, ahol az érzések és az emlékek tovább éltek az üvegben.
A látomás lassan elhalványult, és Amália visszatért a félhomályos terembe. A chaiselongue még mindig ott állt előtte, aranyló lábai szinte ragyogtak a lila fényben. De Amália tudta, hogy amit látott, több volt puszta képzelgésnél – a bútordarab valóban egy másik világ kapuja volt, egy olyan helyé, ahol az idő és a tér elmosódott, és ahol a múlt titkai megőrződtek az örökkévalóság számára.
Amikor elhagyta az aukciósházat, az eső lassan elállt, és az égbolton megjelent egy halvány lila fénycsóva. Amália úgy érezte, mintha a chaiselongue emlékei tovább kísérnék őt, és hogy valami különlegeset, valami időn túlit fedezett fel ezen az esős délutánon.
