Az alkony mély, kékes árnyai lassan elnyelték a dombok lágy vonalait, és az ég alja bíborba hajlott, ahogy az utolsó napfény feloldódott a közeledő éjszakában. A szél alig fújt, és a világ mintha visszatartotta volna lélegzetét, hogy ne zavarja meg az erdő peremén lapuló kis fekete macskát. A macska szőre kócos és tüskés volt, mintha valami titkos energia járná át, és szemei fénylettek, mintha egyenesen az égből merítenék a csillogásukat. Ez volt Csillagszeme, az éjszaka őrzője, akit minden kis teremtmény ismert, bár csak kevesen láthatták igazán.
Ma éjjel különös terheket hordozott: egy kicsi, üvegből készült korsót, amelyből fény szűrődött, meleg és aranyló, mintha apró lámpásokat zárt volna magába. Ezek nem akármilyen lámpások voltak, hanem csillagok, melyek egyenesen az égből pottyantak le, belehullva a mező puha pázsitjába vagy a dombok selymes hajlataiba. Minden csillag, amely a földre zuhant, egy apró titkot rejtett, és Csillagszeme jól tudta, hogy ezek a csillagok nem maradhatnak itt. Ő az őrző, akit a Hold választott ki azzal a küldetéssel, hogy összegyűjtse a leesett csillagokat, és visszavigye őket az égbe.
Csillagszeme lassan és óvatosan lépdelt végig a mezőn, bundájában meg-megragadt az esti harmat. Ahogy az üveget magához szorította, halkan mormolt is hozzá, mintha vigasztalná a benne fénylő csillagokat. „Mindjárt hazaértek,” suttogta halkan, majd felnézett az égre, ahol a csillagok halványan villództak, mintha hívnák az eltűnt társaikat. Ő nem sietett, hiszen tudta, hogy minden egyes csillag megérdemli a figyelmet és törődést. Ha elveszítene egyet is, az éj csillagos palástján egy lyuk tátongana örökre.
Az erdő mélyéről halk surrogás hallatszott, majd egy bagoly árnyéka suhant el fölötte. A bagoly, aki szintén jól ismerte Csillagszemét, egyet horkantott, és így szólt:
– Ma sokat gyűjtöttél, látom, őrző. A csillagok különösen szerettek lezuhanni ezen az estén.
Csillagszeme halványan mosolyogva felnézett.
– Valóban, Holdfüles. Talán túl nehéz lett az ég, és a legkisebb csillagok most hozzám menekülnek.
A bagoly megbiccentette fejét, majd visszatért az erdő árnyai közé. Csillagszeme folytatta útját, és lassan felért a legmagasabb dombra, amelyről rálátott az egész mezőre. Innen látszott igazán, hogyan ölelte körbe a világot az éj sötétje, miközben a dombok mélyén a csillagok finom derengése árasztott el mindent.
Csillagszeme leült, és finoman letette maga elé az üveget. Lassan megérintette a korsó tetejét, és halkan, tiszteletteljes suttogással nyitotta ki. Az apró, ragyogó csillagok szinte megkönnyebbülve táncoltak ki a korsóból, és mintha egy láthatatlan szél hajtotta volna őket, lassan emelkedtek az ég felé. Zsibongva keringtek Csillagszeme körül, apró fények villantak meg bundáján, mintha a csillagok hálásak lennének, hogy ilyen gondos kezekbe kerültek.
– Menjetek – súgta a macska halkan. – Térjetek vissza oda, ahová tartoztok.
A csillagok, mintha értették volna, egyre magasabbra emelkedtek, sziporkázó fénypöttyökké válva, amelyek végül eltűntek az ég bársonyában. Csillagszeme hosszasan nézte őket, egészen addig, amíg az utolsó fény is el nem tűnt a messzeségben. A mező most már üres volt, és az éjszaka ismét csendes lett, mintha minden visszazökkent volna a helyére.
Csillagszeme egy elégedett sóhajjal nézett körbe a tájon. Tudta, hogy a csillagok ismét megtalálták helyüket, és most újra a világmindenség részei lehetnek. A macska lassan elindult visszafelé, bundája sötét szőre újra belesimult az éjbe, és ő úgy tűnt el a dombok között, mintha sosem lett volna ott. Az éj csöndje végigkísérte lépteit, és a csillagok most már békésen ragyogtak az égbolton, visszatérve a helyükre, mintha sosem hagyták volna el azt. Az őrző munkája véget ért mára, és a Hold titokzatos fényével elégedetten követte Csillagszemét, amíg a macska vissza nem tért az erdő mélyére, hogy reggelig pihenjen, várva a következő éjszakai küldetést.
