A tél mély csendjében, egy kis liget állt az erdő szélén, magányosan dacolva a ködös, dermesztő hideggel. Karcsú, fehér törzsű nyírfák és mélyzöld fenyők ölelkeztek a keskeny tisztáson, mint régi barátok, akik egymás társaságában vészelik át a leghidegebb hónapokat. A talaj már jéghidegre hűlt, és a levegő megtelt az édesen friss fagyillatú csenddel. A fák alatt elterülő, mozdulatlan víztükör olyan tisztán és csendesen pihent, hogy a legkisebb hullám sem zavarta meg a látványt, és a törzsek, ágak éppen olyan élesen rajzolódtak ki a víz tükrében, mint a valóságban.
A nap halványan derengett valahol a ködön túl, próbálva áttörni a sűrű, szürke párán, de csak egy finom, aranyló foltot hagyott maga után, amely bizonytalanul libegett a víz felszínén. Mintha maga a nap sem lett volna biztos benne, hogy elég ereje van ahhoz, hogy felfedje magát ezen a téli reggelen. Az ágak közt átszűrődő halvány fény finoman megvilágította a fa kérgének színpompás rétegeit: a nyírfák krémes, fehér törzsei kontrasztot alkottak a fenyők mély zöldjével, és a kopasz ágak, amelyek a hidegtől mintha megdermedtek volna, óvatosan nyúltak a fagyos levegőbe.
A vízen lassan terjedő köd fodrozódva borította be a felszínt, mint egy lágy, szürke fátyol, amit a tél maga terített rá. A köd szinte táncolt a csöndes vízen, mintha egy láthatatlan erő irányítaná, és az egész tájat beburkolta valami misztikus, örökkévaló nyugalommal. Minden apró részlet – a köd játéka, a víztükör finom fodrozódása, a fák csendes mozdulatlansága – mintha az időt is megállította volna.
Ahogy a nap erőt gyűjtött, egy pillanatra átsejlett a ködön, és a halvány fény megcsillant a fák törzsén és a vízen, amely egy mély, jeges kék árnyalatot öltött. A fenyők tűlevelein apró jégcsapok függtek, mintha a tél halkan és láthatatlanul hagyta volna ott az érintését. Minden apró részlet, minden jeges fuvallat, minden egyes páracsepp, ami a levegőben lebegett, életre kelt ebben az egyetlen pillanatban, mintha a természet maga is meg akarná mutatni a tél titkait.
A csend olyan mély volt, hogy ha valaki közel állt volna, szinte hallani lehetett volna, ahogy a víz felületén egy-egy hópihe lassan landol, és elolvad a fagyos tükörben. A kis liget magányosan, mégis méltóságteljesen állt, a fák mintha őrséget állnának a tél birodalmában, ahol minden szunnyad, de valójában élettel teli várja a tavaszt. Ahogy a nap egy pillanatra megcsillant a ködben, mintha az egész táj csak arra várt volna, hogy újra életre keljen – a tavaszi olvadás első jeleként. A köd azonban hamar visszahúzódott, mintha óvni akarná ezt a csendes, téli világot a nap kíváncsi tekintetétől, és a tájat újra beborította a tél csendes, misztikus fátyla.
