Az éjszaka halk csendje borult a tó fölé, és a csillagok fénye halványan villant meg a fűzfa hajladozó ágai közt. A fa egyik erős ágán egy fiatal tündér ült; kócos, fekete hajtincsei puhán omlottak vállára, miközben mélyen a tó fölött lebegő, fénylő buborékba merült. Fekete-arany palástja szinte eggyé vált a fa törzsével és a sötéten csillogó víztükörrel, mintha maga is csak egy részlet volna az éjszaka szövetében.
A tündért Naylának hívták, és ma éjjel újra visszatért a tóhoz, hogy szembenézzen azokkal az emlékekkel, amelyek már egy ideje hívogatták őt. Ujjaival finoman körbeölelte a buborékot, és ahogy megérintette, apró, foszlányokra bomló képek kezdtek forogni benne – emlékek, amelyek saját múltjából bukkantak elő.
Az első jelenet egy aranyfényű erdei tisztáson játszódott. Nayla ott volt, még gyermek, és lepkéket kergetett, miközben vidám kacagása betöltötte a tisztást. Emlékezett arra, hogyan érezte a füvet a lábujjai alatt, és hogyan érintette meg az arcát a napfény, amely akkor még sokkal melegebbnek tűnt. Ez az emlék melegséggel töltötte el, de ahogy egyre inkább elmerült benne, enyhe fájdalmat érzett, mintha tudná, hogy ez a pillanat örökre elveszett.
A következő jelenetben Nayla már fiatalabb felnőtt volt. Az erdő mélyén, a fák közt egy idős tündér tanította őt az első varázslatára. Nayla emlékezett a mentor gyengéd szavaira, ahogy bátorította őt, és megtanította, hogyan kell a természet erejét szőni a levegőbe. Akkor még nem tudta, hogy ezek a pillanatok lesznek a legértékesebbek számára, hogy ezek az egyszerű tanítások fognak majd hiányozni, amikor már nem lesz mellette senki, aki emlékeztetné a varázslat lényegére.
A buborék belsejében az emlékek tovább forogtak: apró történetek, álmok, remények, amelyek egykor mind Nayla részét képezték. Ahogy a buborék halvány fényén át nézte őket, Nayla ráébredt, hogy az idő múlásával mindent elhalványít, akár a legélénkebb álmokat is. De ezek a pillanatok mégis megmaradtak benne, és most újraéledtek, hogy egyetlen éjszakára, a csendes tó fölött, életre keljenek.
Ahogy a hajnal első halvány sugarai megjelentek a látóhatáron, a buborék lassan elhalványult, és Nayla szíve mélyén fájdalmasan érezte az emlékek súlyát. Tudta, hogy minden, amit valaha megtapasztalt, minden, amit elért vagy elveszített, ott rejtőzik ebben a buborékban. És bár fájt elengedni őket, rájött, hogy csak úgy őrizheti meg őket örökre, ha végre elengedi őket.
Nayla csendesen felsóhajtott, majd egy pillanatig még figyelte a buborék halványodó fényét, mielőtt finoman a levegőbe fújta. Az apró fénybuborék könnyedén emelkedett a levegőbe, egyre halványabbá válva, mígnem teljesen eltűnt az égbolt első halvány rózsaszín fényében. Nayla szíve könnyebb lett, és úgy érezte, hogy most már végre készen áll új álmokra, új emlékekre, és új kezdetekre. Ahogy lassan visszatért az erdő sűrűjébe, a tündér tudta, hogy bár az éjszaka emlékei örökre elhalványulnak, azok a pillanatok, amelyeket a buborékba zárt, örökre az övéi maradnak.
