Egyszer régen, egy különösen szép alkonyati órán, amikor a nap narancs és bíbor árnyalataiban játszott az égen, Léna csendesen végighúzta a kezét a csónak fa oldalán. A vintage, rózsaszín és kék színekbe öltöztetett kis hajó az övé volt, de nem csak egy tárgy, hanem gyermekkora kedves emlékeinek és az elveszett nyarak emlékének szimbóluma is. A csónak finoman ringatózott a csatorna lassú hullámain, mintha maga is méltóságteljesen tisztelgett volna az alkonyat előtt.
Léna szerette ezt a csatornát, amely körül régi, színes házak sorakoztak. Mindegyik épület más és más színben pompázott, mintha versenyre keltek volna, ki tudja a legélénkebb és legörömtelibb színnel ragyogni. A fények a naplementében éppen csak megvilágították a házak díszes homlokzatait, a mintákat és az apró részleteket, amelyeket évszázadok története formált. Ezek az épületek sok mindent láttak már – szerelmeket, csalódásokat, boldogságot és szomorúságot –, de ezen az estén mindezt egyetlen nyugodt légzésben zárták magukba.
Ahogy Léna a csónak közepén ült, egy könnyű szellő megcsiklandozta a haját, mintha az este is üdvözölni akarta volna. A part menti kopasz fák ágai kecsesen hajladoztak a szélben, árnyékaik táncot jártak a vízen. Léna elmosolyodott, ahogy egy pillanatra elképzelte, hogy a fák suttogása mesél valamit – talán az időről, amely mindent átölel, vagy talán a csatorna történeteiről, amelyeket ők maguk őriztek évszázadokon át.
Ahogy a nap lassan alámerült az ég alján, az utcai lámpák egyenként gyulladtak fel. Meleg, borostyánszínű fényük tükörképet vetett a csatorna vizére, mintha ezer apró gyertyaláng kísérte volna útját a lassan hömpölygő vízen. Léna felidézte, hogy gyermekkorában gyakran nézte ezeket a lámpásokat édesapjával, aki mindig azt mondta, hogy ők az éjszaka őrei, akik vigyázzák az álmokat.
Miközben a csónak lassan sodródott a csatorna közepén, Léna figyelmes lett egy halk neszre. Egy öreg férfi, akit gyakran látott a parton, éppen egy kis utcai zenét játszott. A lantjának hangjai betöltötték a levegőt, mintha a világ minden szépsége egyetlen dallammá olvadt volna össze. Léna szíve hevesebben vert; a dallamok a lelkéhez szóltak, felidézve régi emlékeket és új álmokat.
A felhők az égen közben lassan változtak: vörösből mélykékre, lila árnyalatokra váltottak, majd az esti csillagok pislákolni kezdtek a messzeségben. A természet és az épített világ közötti határ elmosódott, és minden egyetlen álomszerű képpé vált. Léna szinte elveszett az időtlenségben, mintha az este minden másodperce örökké tartana.
A csónak lágyan ringott, a csatorna vize csendes maradt, az utcai lámpák meleg fénye pedig tovább ölelte az éjszakát. Léna tudta, hogy ez a pillanat örökre megmarad benne, egy tökéletes harmóniában, amely emlékezteti arra, hogy az élet szépsége az apró részletekben rejlik – a színekben, a fényekben, az emberek történeteiben, és az álmaiban, amelyeket a csendes csatorna tükrözött vissza rá.
