Míra, a szivárványmacska
Messze-messze, egy hegyekkel és erdőkkel körülölelt kis völgyben terült el Széltánc faluja, ahol a házak tornyai csigavonalban tekeredtek az ég felé, és minden ajtófélfát színes mozaik díszített. A falu lakói egyszerre voltak művészek és álmodozók, mindenki valamiféle különleges képességgel született. De még ebben a varázslatos helyen is kiemelkedett Míra, a macska, akiről azt tartották, hogy ő maga is a szivárványból született.
Míra bundája csodálatos volt: a napfényben szinte megfoghatatlan árnyalatokban csillogott, mintha egy tavaszi zápor után keletkezett szivárványból szőtték volna. Szemei az éjszakai égbolt titkait rejtették, és minden lépése után apró, csillogó nyomok maradtak a földön. A falu gyerekei imádták őt, gyakran követték a mezőkre és az erdőkbe, ahol Míra úgy mozgott, mintha a természet is tiszteletteljesen engedné maga előtt az útját.
Az elvarázsolt fa titka
Egy reggelen, miközben Míra a közeli dombokon kószált, különös szél kezdett fújni. A levegő tele volt halk suttogásokkal, mintha az erdő maga hívta volna őt. Ahogy a fák közé lépett, egyre mélyebbre és mélyebbre jutott egy olyan helyre, ahol korábban sosem járt. Az út végén egy titokzatos tisztásra bukkant, ahol egy hatalmas, aranyló fa állt. A fa gyökerei körül kavargó fény táncolt, mintha élne, de a levelei sápadtak és törékenyek voltak.
„Ki vagy te, és mit keresel itt?” – hallatszott egy apró, csilingelő hang. Míra körülnézett, és meglátott egy apró tündért, aki szárnyával aranyló port szórt a levegőbe.
„Míra vagyok, a Széltánc faluból. A szél vezetett ide. Ki vagy te?” – kérdezte a macska, akinek hangja különös módon emberi volt, ahogy a tündérekhez szólt.
„Én Zafír vagyok, az Életfa őrzője. Ez a fa az egész világot táplálja a színekkel és örömmel, de a gyökerei megfáradtak, és a világ veszélybe került. A színek elhalványulnak, a szívek szomorúvá válnak. Segítened kell!” – könyörgött Zafír.
A varázslat útja
Míra nem habozott. Tudta, hogy a fa megmentése nemcsak a faluját, hanem az egész világot megóvja. Zafír elmagyarázta, hogy három varázskristályt kell összegyűjteni, amelyek a fa gyökereit újraéleszthetik. A kristályokat azonban különféle veszélyek őrizték, és csak az találhatja meg őket, akinek a szíve tiszta.
Az első kristály a Hajnal-hegy csúcsán rejtőzött, egy vad szélű barlang mélyén. Míra elindult, és megküzdött a barlangot őrző szellemfarkasokkal. Bátorságával és szelíd szívével sikerült megnyugtatnia őket, és megszerezte a ragyogó vörös kristályt.
A második kristály a Mélyvízi-tó fenekén lapult, ahol a hullámok között egy féltékeny víziszörny, Korallis uralkodott. Míra dalával elbűvölte a szörnyet, aki végül békét kötött vele, és átadta a kristályt, amely zöldeskék fénnyel világított.
A harmadik kristály a Fekete-erdőben rejlett, ahol az árnyak között egy régi varázsló, Árven átkai keringtek. Míra a szeretet és a hit erejével szembeszállt a varázslóval, és meggyőzte őt, hogy engedje szabadon a kristályt, amely aranysárga fénnyel ragyogott.
A világ újraéled
Amikor Míra visszatért az Életfához, a tündérek már várták. A kristályokat a fa gyökerei közé helyezte, és azok szinte azonnal életre keltek. A tisztást fény öntötte el, a fa levelei újra zöldelltek, és szivárvány színekben ragyogtak. A világban mindenütt visszatért az öröm, a színek és a remény.
Míra azonban nem maradt a tisztáson. Miután a küldetése véget ért, visszatért Széltánc falujába, ahol a lakók ünnepelték hősi tettét. De Míra szíve mélyén tudta, hogy a kalandoknak soha nincs vége.
Ahogy a naplemente sugarai átfutottak szivárványszínű bundáján, elindult egy újabb ösvényen, amely újabb történeteket ígért. Míra, a szivárványmacska, azóta is járja a világot, hogy örömet és varázslatot hozzon mindenkinek, aki csak találkozik vele.
És így kezdődött minden… vagy talán soha nem ér véget.
