A Karácsonyi csintalanság meséje
Egy varázslatos, havas téli estén, amikor a csillagok úgy ragyogtak, mintha ezüstport hintettek volna az égre, egy apró tündér, Lilla, a karácsonyi erdő szívében ült egy faragott, hóval borított padon. Lilla nem volt átlagos tündér. Apró szárnyai gyémántként csillogtak a holdfényben, csipkés fehér kabátját szinte észrevétlenné tette a hulló hópelyhek finom fátyla. Selyemcsizmái könnyedén érintették a pad deszkáit, miközben a lábát lóbálva álmodozott.
A csintalan terv
Lilla karácsonyi tündér volt, és feladata az embereknek örömöt hozni az ünnepek alatt. De azon az estén valami különlegeset tervezett. Miközben ujjával köröket rajzolt a levegőbe – minden kör egy pici csillagszórót idézett elő –, úgy döntött, hogy megvicceli az erdő lakóit. Nem gonoszságból, csak a móka kedvéért.
„Miért ne lenne a karácsony egy kicsit… szokatlanabb?” – kuncogott magában. Aranyszínű haja, amely lágyan hullott a vállára, csillámlott a holdfényben, miközben a tervén elmélkedett.
Lilla elővette apró táskáját, amelyben mágikus port tartott. Egyetlen szórás ebből a porból képes volt az erdő fáit édességgé változtatni, a patakokat cukorrá varázsolni, vagy akár a hópelyheket ehető, vaníliás szivárvánnyá alakítani.
Az erdő átváltozása
Lilla megpörgette a poros fiolát, és szélvészként cikázott az erdőben. A fákra hintett néhány szem port, és azok hirtelen mézeskalácsokká változtak. A tobozok helyén karácsonyi sütemények lógtak, a bokrok pedig cukorkákból és csokoládébogyókból álltak. A hóember, akit a gyerekek építettek, életre kelt, és mosolyogva integetett a szánon érkező kismanóknak.
Az erdő lakói, a nyuszik, őzek és madarak, először csodálkozva nézték a változásokat. Az egyik nyuszi megkóstolta a cukorrá változott havat, és a boldogságtól fülig érő vigyorral ugrabugrált tovább. Az állatok hamarosan játszani kezdtek az új világban – a mókusok mézeskalácsokat gyűjtögettek, a madarak pedig karácsonyi dallamokat énekeltek.
Egy különleges találkozás
Lilla azonban nem sejtette, hogy valaki más is figyeli őt. Az erdő egyik legöregebb lakója, a bölcs varázslómanó, Öreg Gombaház, követte a tündért. Bár örült a csodás átváltozásoknak, aggódott is, hogy Lilla csínytevései esetleg túl messzire mennek.
„Lilla, te csintalan kis tündér!” – szólalt meg Gombaház egy hatalmas, mély hangon, amely a hóval borított fákról visszhangzott. Lilla riadtan ugrott egyet, majd bűnbánóan forgatta nagy, csillogó szemeit.
„Csak egy kis móka volt! Nézd, milyen boldogok mindannyian!” – mutatott a nevető állatokra és a varázslatos tájra.
Gombaház mosolyogva megrázta a fejét. „Igazad van, ez tényleg örömet hozott, de ne feledd, Lilla, a varázslat nem játék. Most már segíts nekik, hogy minden visszatérjen a maga rendjébe, amikor eljön a reggel.”
A békés Karácsony
Lilla beleegyezett, és Gombaházzal együtt végül visszavarázsolta az erdőt eredeti állapotába, de nem anélkül, hogy minden lakó ne kapott volna egy kis emléket a különleges estéről: egy-egy apró csillogó cukorkát vagy szaloncukrot, ami az erdő lakói között osztotta el az ünnep örömét.
Ahogy a hajnal első fényei átfutottak az égen, Lilla ismét a faragott padon ült, és elégedetten nézte, hogy az erdő békésen álomba merült. Tudta, hogy egy csínytevéssel kezdődött, de végül valami igazán különleges karácsonyt hozott létre.
És így történt, hogy Lilla, a csintalan kis tündér, egy egész erdő karácsonyát varázsolta el. Azóta a tündérek meséi között is különleges helyet foglal el a története, mert emlékeztet arra, hogy néha a csintalanság is boldogságot hozhat, ha a szív tele van szeretettel.
