Egy hangulatos kis kávézóban, ahol a falakat halvány vízfesték-szerű minták díszítették, és az ablakokon át a téli táj szelíd csendje sejlett fel, ült Margit néni. Ő volt az a fajta asszony, akit mindenki ismer a környéken: barátságos, csendesen bölcs, és mindig a legjobb süteményekkel érkezett a helyi ünnepségekre. Ősz haját lágyan hátrakötötte egy kontyba, amelyet egy apró virágos csat díszített, és halványkék pulóverébe burkolózva, egy csésze gőzölgő kávéval a kezében, lassan olvasta a reggeli újságot.
Miközben a papírlapokat forgatta, időnként kinézett az ablakon. Odakint a hópelyhek lustán hullottak, és a kávézó előtti járdát vékony, puha fehér réteg borította. Margit néni arcán gondterhelt grimasszal figyelte az elhaladó embereket, a havas tájat, és a távolban játszó gyerekeket. Vajon mire gondolt? Talán a múló időre, vagy egy régi emlékre, ami most újra felbukkant az elméjében.
Az asztalon előtte egy apró fekete-fehér macska üldögélt, aki egyszerűen csak „Foltocska” névre hallgatott. A cica egyik mancsát kecsesen maga alá húzta, míg a másikat a csészealj szélére helyezte, mintha azt figyelné, vajon Margit néni megoszt-e vele egy falatot a süteményekből. A tányéron többféle sütemény sorakozott: vaníliás teasütemények, csokoládés apróságok, és egy-két málnalekvárral töltött keksz. Margit néni néha megmosolyogta a cicát, és finoman megdorgálta: „Türelmetlen vagy, Foltocska. Egy pillanat, és kapsz te is egy morzsát.”
A kávézóban kellemes melegség honolt, ellentétben az ablakon túl uralkodó zimankóval. A háttérben halk zene szólt, és a vendégek lágyan duruzsoló beszélgetései elegyedtek a kávégép időnkénti szisszenéseivel. Margit néni kortyolt egyet a kávéjából, majd letette a csészét, és újra az újság fölé hajolt. A mai hírek között volt valami, ami megállította őt: egy cikk arról, hogy a közeli parkban karácsonyi ünnepséget szerveznek, ahol gyerekek hóemberépítő versenyen vehetnek részt. Margit néni szeme felcsillant, de aztán egy pillanatra elkomorult. „Hogy elszálltak az évek…” – gondolta, ahogy eszébe jutott, milyen örömmel vitte egykor az unokáit ilyen rendezvényekre.
Foltocska közben halkan nyávogott, mintha érezte volna gazdája szomorkás hangulatát. A nő megsimogatta a cicát, aki dorombolva bújt közelebb. „Igazad van, kicsi szívem” – mondta Margit néni mosolyogva. „Nem időzünk túl sokat a múlton. Együnk inkább egy süteményt, és élvezzük a jelent.”
Az egyik süteményből letört egy darabot, és a cica elé helyezte. Foltocska boldogan elfogadta az ajándékot, miközben Margit néni újra az ablak felé fordult. Most már nem a múltat látta a tájban, hanem azokat a lehetőségeket, amelyek még előtte állnak. Talán elmegy a karácsonyi vásárra, talán visz magával pár tálca süteményt, ahogyan mindig is tette. Talán újra átéli, milyen öröm látni a gyerekek csillogó szemét a havas játékok közepette.
Aznap délután Margit néni még hosszasan ült a kávézóban. Az újságot lassan elrakta, majd elővette kis noteszét, és elkezdte leírni, milyen süteményeket készít a hétvégére. Mert a tél sosem volt számára a múltidézés ideje – mindig is az volt a célja, hogy szebbé tegye mások jelenét. Ahogy a kávézó ablakán keresztül a hópelyhek lassú táncát figyelte, arcán megjelent egy halvány mosoly. Az élet apró örömei mindig ott voltak, csak észre kellett venni őket.
