Egyszer volt, hol nem volt, egy csillogó rét közepén élt egy apró, különleges harmatcsepp, akit Harmónikának hívtak. Harmónika nem volt olyan, mint a többi harmatcsepp. Ő dalolni tudott. Hangja lágy és varázslatos volt, és minden reggel az ő éneke ébresztette fel a rétet.
Egy nap különös árnyék vetült a rétre. Egy hatalmas szürke felhő érkezett, amely sötétséget hozott, és elnyelte a napfényt. A rét lakói – a szöcskék, méhek, bogarak – rémülten bújtak el. „Mi lesz velünk napfény nélkül?” – kérdezték egymást.
Harmónika azonban nem ijedt meg. „Valahogy visszahozom a napfényt!” – jelentette ki, bár fogalma sem volt, hogyan. Egyedül indult útnak, hogy megkeresse a szürke felhő szívét, és kiderítse, miért borította sötétségbe a rétet.
Amikor Balázs a Mesefa alatt ült, a könyv fénye körülölelte, és a mesélő hang folytatta Harmónika történetét.
Harmónika útja során találkozott egy mogorva széllel, aki úgy söpört végig a réten, hogy minden apró növényt megremegtetett. Harmónika megkérdezte tőle: „Miért segítesz ennek a szürke felhőnek?”
A szél szomorúan sóhajtott. „Azért, mert senki sem énekelt nekem, hogy vidámabb legyek.”
Harmónika lágy dallamra kezdett, és a szél lassan megenyhült. Megígérte, hogy segít a harmatcseppnek a felhő szívéhez jutni.
A felhő szívében Harmónika egy óriási vízcseppet talált, amely szomorúan remegett. „Miért borítottad be a rétet?” – kérdezte Harmónika.
„Mert senki sem lát engem, senki sem értékeli a munkámat” – felelte a vízcsepp.
Harmónika mosolyogva szólt: „A te munkád a legfontosabb. Te táplálod a növényeket, te adsz életet a rétnek. Hát nem látod, milyen csodás vagy?”
Ekkor Harmónika énekelni kezdett, és a szomorú vízcsepp boldogan szétoszlott millió apró cseppé, amelyek esőként hullottak a földre. A rét újra élettel telt meg, és a napfény visszatért.
Harmónika története megtanította Balázsnak, hogy mindenki fontos, még ha néha úgy is érzi, hogy nem veszik észre. Egy kis kedvesség és elismerés csodákra képes.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!
