Az öregember hosszú, fából faragott botjára támaszkodva lépdelt a fák között. Léptei lassúak voltak, de határozottak, mintha minden lépés mögött egy élet emlékei húzódtak volna meg. A levegő hideg volt, az erdő pedig baljósan csendes – csak a hold világított, ezüstös fényével szinte megfestve a tájat. Az ösvény, amelyet követett, alig volt látható, elveszett az avar alatt, de ő ösztönösen tudta, merre kell mennie. Az évtizedek során megtanulta, hogy az ösztön sokszor megbízhatóbb útmutató, mint bármilyen térkép.
Ahogy haladt, a patak halk csobogása kísérte, mintha a természet suttogott volna neki régi dalokat. A víz szürkésen csillogott, a hold visszatükröződött a felszínén. Az erdőben a fák csupasz ágai sárga és fakózöld kontúrokat vetettek, mintha régi emlékeket őriznének. A föld illata friss volt és nyirkos, az avarban megbújó gombák és lehullott levelek illata keveredett az esti levegővel.
Az öreg néha megállt, hogy kifújja magát. A szívverése halk ritmusban kísérte botjának koppanásait. Az ösvény mentén néhol kidőlt fákat kellett kerülgetnie, amelyek árnyéka groteszk formákban nyúlt el a holdfényben. Egy pillanatra megállt, és felnézett az égre. A telihold ragyogóan világított, mintha az időtlen idők óta figyelné az emberek sorsát. Az öregembert elöntötte valami különös érzés – nem félelem, inkább egyfajta tisztelet a természet örök körforgása iránt.
Egy híd maradványaihoz ért, amelyet már szinte teljesen benőtt a moha. A patak felett ívelt, de az egyik oldala leszakadt, és a vízbe dőlt. Az öreg csak állt ott, nézve a vízfolyás mozdulatlan tükrét. Az átkelés veszélyesnek tűnt, de nem habozott. Botjával kitapogatta az utat, és lassan, óvatosan lépett a megmaradt gerendákra. A híd megreccsent alatta, de nem adta meg magát. Ahogy átért a túloldalra, észrevette a fák között kirajzolódó házak sziluettjeit.
A házak elhagyatottnak tűntek, sötét ablakok bámultak az éjszakába, mintha őrzők lennének egy letűnt korszak kapujában. Csak egyetlen házban pislákolt fény, a távolban, mintha egy szív dobogna a kihalt faluban. Az öreg lélegzete megakadt, amikor meglátta. Az a fény… oly ismerős volt. Az emlékek hirtelen rátörtek, mint egy régi dallam, amelyet rég elfelejtett. A ház, ahonnan a fény áradt, valamikor az övé volt – az otthona, ahol évtizedekkel ezelőtt családjával élt. Azóta minden megváltozott. A falu elnéptelenedett, a házak lassan az enyészet martalékává váltak. De az a fény… mintha valaki visszahozta volna a múlt egy darabját.
Továbbindult. A botja koppanásai most már gyorsabb ütemet vertek, mintha sietett volna, hogy elérje a házat, mielőtt a fény kialszik. Az erdő fái között egyre közelebb ért a céljához, mígnem a patak melletti utolsó tisztásra érkezett. A ház ott állt előtte, az idő által megviselt falai közül mégis valami otthonos melegség áradt. Az ablak mögött mozgást látott. Egy alak – halvány, alig kivehető – mintha várta volna őt.
Az öregember ajka suttogásra nyílt, de hang nem jött ki a torkán. Nem tudta, hogy ez valóság-e, vagy csak a képzelete játszik vele. Az ajtóhoz lépett, amely régi, nyikorgó hangon kinyílt előtte. A házból áradt a múlt illata – friss kenyér, kandallóban égő fa, és a melegség, amelyet régóta nem érzett.
Egy női alak ült a szobában, háttal neki. Az árnyéka a holdfényben kirajzolódott a falra. Az öregember szíve nagyot dobbant. Tudta, hogy ez lehetetlen – a felesége már rég nincs az élők sorában. És mégis, a nő ott ült, és halk dallamot dúdolt, amelyet régen oly sokszor hallott tőle. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy belépett a házba.
Nem tudni, hogy valaha kijött-e onnan. Az erdő újra csendes lett, a hold tovább folytatta örök útját az égen. Az öregember története, akár álom volt, akár valóság, eggyé vált a tájjal. Az ösvény, amelyet követett, most már az emlékei része volt – és talán az időé is.
