A fürdőszoba időtlen szépséggel bírt, mintha egy régi festmény elevenedett volna meg. A hatalmas, ívelt rézkeretes ablak, amely közvetlenül a káddal szemben helyezkedett el, tökéletesen keretezte a kinti világot: egy sakura fa ágai hajoltak az ablak elé, rózsaszín szirmaik néha lassan aláhullottak a kora esti szélben. A gyenge, sárgás fény, amelyet a két antik lámpa árasztott a falon, kellemes melegséggel vonta be a helyiséget, lágy árnyékokkal játszva a csempézett falakon.
A padlón fekete-fehér rombusz alakú csempék sorakoztak, mintha egy sakkozó mester döntött volna úgy, hogy a játékát örök mementóként hagyja hátra. A sakura fa ágainak mozgása és a fények együtt valami különleges dinamikát teremtettek a térben – a múlt és a jelen keveredésének varázsát.
A fürdőszoba központi eleme, egy rozsdásodott, antik rézfürdőkád arany színű lábakon állt, mintha maga is egy trón lenne. A kád pereméről vízcseppek hullottak lassan a padlóra, a benne lévő víz tükre pedig tükrözte a lámpák meleg fényét. A jelenet azonban nem lett volna teljes a nő nélkül, aki ott ült a kád szélén.
Ő volt a nyugalom és a melankólia élő megtestesülése. Szőke haját szoros kontyba tűzte, a nyakát szabadon hagyva, mintha a lámpák finom melege odavonzaná az aranyló bőrét. Egyik keze lazán érintette a víz felszínét, ujjai óvatosan játszottak a langyos folyadékkal, köröket rajzolva bele. A másik kezével a kád peremére támaszkodott, mintha az egyensúlyát keresné – de talán csak a gondolataiba merült.
A lábai elegánsan keresztbe téve nyugodtak a kádból kinyúlva. A kád oldalának rézfelülete halványan tükrözte a testének vonalát, de a tükörkép elmosódott, ahogyan a sakura szirmai is elmosódtak az ablak üvegén. A nő tekintete azonban nem az ablak felé irányult, hanem valahova belülre – gondolatai láthatóan távol jártak, egy másik világban vagy egy régmúlt pillanatban.
Talán emlékezett valamire, vagy valakire. A sakura ágainak látványa talán egy olyan tavasz emlékét idézte fel, amely már rég tovaszállt, mint a fa szirmai, amelyeket az ablak előtt kergetett a szél. Egy mosoly játszott az ajkain, de nem volt boldog mosoly – inkább olyan, amit valaki olyankor visel, amikor egy pillanatra megérinti a múlt szépsége, és az a szívébe egy halvány fájdalmat szúr.
A víz halk csobbanása megszakította a csendet, amikor a nő egy kicsit megmozdította a kezét. A fürdőszobában ez az apró hang szinte egy szimfónia kezdete volt, amit a cseresznyevirágok mozgása kísért az ablakon túl. Az est lassan leszállt, a lámpák fénye egyre mélyebb aranyszínű árnyalatot öltött, a nő pedig még mindig ott ült. Mintha várna valamire. Egy válaszra, egy érzésre, egy rég elfeledett hangra.
Az idő megállni látszott ebben a fürdőszobában. A sakura virágai hullottak, a nő továbbra is a vizet érintette, és a világ körülötte mintha egyetlen hatalmas lélegzetvétellel nyugodott volna meg. Ez a pillanat az övé volt, az élet szünete, egyetlen röpke lélegzet a zajos világban. Talán egy új tavasz reménye született meg benne, vagy csak egy régi búcsú emléke érintette meg.
De ahogy a hold lassan megjelent a sakura fa mögött, a nő felemelte a tekintetét, és egy halvány mosollyal felállt. A kád vizében hagyott körök lassan kisimultak, és a fürdőszoba újra csendbe burkolózott. A sakura fa ágain újabb szirmok mozdultak, mintha a nő emlékeit is elvinnék magukkal az éjszaka nyugalmába.
