Egyszer volt, hol nem volt, a Mesefa alatt ült Balázs, aki izgatottan várta a karácsony estét. A varázslatos könyv ezúttal különösen ragyogott, és az aranyló fény egy történetet rajzolt az égre. A mese így kezdődött:
Az erdő mélyén, egy hóval borított tisztáson élt egy fiatal őzike, akit Csillámnak hívtak. Csillám imádta a csillagokat nézni, mert úgy hitte, hogy minden csillag egy-egy kívánságot őriz. Karácsony estéjén különösen sokat bámulta az eget, remélve, hogy egy nap ő is valami csodálatosat tehet.
Aznap éjjel a tisztás csendjét egy apró fény szakította meg. Egy parányi csillag hullott alá az égből, egyenesen Csillám elé. A csillag halványan pislogott, mintha segítséget kérne.
„Hát te hogy kerültél ide?” – kérdezte Csillám.
„Elvesztettem a fényemet, és nem találom az utamat vissza az égbe” – felelte szomorúan a csillag.
Csillám elhatározta, hogy segít a csillagnak visszatérni az égre. A hóban játszó gyerekek apró lámpásokat hagytak a tisztáson, és Csillám megpróbált az egyikbe fényt gyűjteni, hogy a csillag újra ragyoghasson. Útközben találkozott egy kismadárral, aki tollakat ajánlott, hogy melegítse a csillagot. Egy mókus pedig dióhéjból készített bölcsőt, hogy a csillag pihenhessen.
Ahogy Csillám, a kismadár és a mókus körülvették a csillagot, az elkezdett fényleni. A tisztás állatai mind összegyűltek, hogy megnézzék a csodát. Egy kis szellő meglibbentette a fák ágait, és a csillag hirtelen felemelkedett. A hold fénye megvilágította az eget, és a csillag boldogan visszatért a helyére.
De mielőtt eltűnt volna, egy utolsó fényes sugarat küldött a tisztásra, amely egy nagy csillogó karácsonyfává változtatta a legnagyobb fenyőt.
Balázs, aki a Mesefa alatt hallgatta a történetet, megértette, hogy a karácsony igazi csodája nem az ajándékokban rejlik, hanem abban, hogy egymásnak örömet szerezünk, és segítünk, amikor szükség van ránk.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!
