Amidala, a Hangok Őrzője, minden reggel felkelt, hogy üdvözölje a hajnali csendet. Hosszú, sima ruhája, mint egy kifeszített vászon, elfogta a világ színeit és mozgását. A csend palotája, ahol lakott, egy lenyűgöző hely volt, tele zongorabillentyűkkel, melyek a szoba falait díszítették, de sosem hallatszott belőlük egyetlen hang sem. A palota falai magukba szívták a dallamokat, megőrizve az emberiség minden zenéjét a világ zajától.
Egy nap, ahogy a csend őrzője elmélyült a némaság tiszteletében, egy vakmerő festékcsepp pattant ki az űrből és érkezett a csend birodalmába. Ez a csepp nem volt átlagos festék, hanem a Lármák Véletlenszerűségének szüleménye, egy másik dimenzióból, ahol a hangok és színek kaotikus táncot jártak.
Amint a festékcsepp megérintette a csend zongoráját, a hangok elszabadultak, és dallamok sorjáztak ki a palota falai közül. A billentyűk feketéje és fehére életre kelt, a csendet felváltotta a zene, és Amidala, aki sosem hallott még zenét, lenyűgözve hallgatta. A festékcsepp örömujjongása azonban nem tartott sokáig, mert ahogy a dallamok terjedtek, a palota falai kezdtek repedezni és porladni.
A csend őrzője megrémült, de a zene szépsége elvarázsolta. Megértette, hogy a csendnek és a zenének együtt kell élniük. Gyorsan cselekedett és megérintette a festékcseppet, ami azonnal elnyugodott, és Amidala szívétől kezdve egy új dallam született – a csend és a zene harmóniája.
A palota meggyógyult, a repedések beforrtak, és Amidala immár a Csend és a Zene Őrzőjeként kezdte új napját. Rájött, hogy a csend szép, de a zene élet. Az ő feladata pedig az lett, hogy fenntartsa ezt az egyensúlyt, miközben a világ minden zenei darabját megőrzi és óvja a feledéstől. Azon a napon a csend palotája átváltozott a Zenék Templomává, ahol a hangok és a csend egyaránt otthonra lelhetnek.
