Egy szeles őszi délután Balázs a Mesefa alá telepedett, hogy megpihenjen. A fa halk zizegéssel ölelte körül, mintha a levelei valami különleges történetet akarnának elmesélni. Amikor Balázs kinyitotta a varázskönyvet, az ezüstösen csillogni kezdett, és egy új mese kezdődött:
– Egy távoli erdőben, ahol a fák égig értek, és a madarak dala betöltötte a levegőt, élt egy apró hangya, akit Fecónak hívtak. Fecó a boly legkisebb dolgozója volt, de rendkívül szorgalmas és kíváncsi természetű. Míg a nagyobb hangyák nehéz terheket cipeltek, Fecó gyakran érezte, hogy nem tud olyan nagy dolgokat véghez vinni, mint a társai.
Egyik reggel a boly vezetője, a Királynő összehívta az összes hangyát.
– Egy hatalmas vihar közeledik, és az erdő túloldalán található magraktárunk veszélyben van! – mondta a Királynő. – Valakinek át kell kelnie az árkon és el kell hoznia a magokat, mielőtt az eső mindent elmos.
A nagyobb hangyák egymásra néztek, de egyikük sem vállalkozott a feladatra. Az árok túl mély és veszélyes volt még a legerősebbek számára is. Ekkor Fecó előrépett.
– Én megpróbálom! – mondta bátran.
A többiek kétkedve néztek rá.
– Hogyan tudnád te, ilyen kicsi hangya, átkelni az árkon? – kérdezte az egyik nagyobb dolgozó.
Fecó azonban nem hátrált meg. Mély levegőt vett, és elindult az erdőn át. Az út nehéz volt: az ágak és levelek között kellett ügyesen manővereznie, és a szél is erősen fújt. De Fecó minden lépésnél erőt merített a gondolatból, hogy a boly számít rá.
Amikor elérte az árkot, észrevett egy keskeny ágat, amely a két oldal között feszült. Fecó óvatosan elindult rajta, de az ág remegett és hajladozott a szélben. A szíve hevesen vert, de kitartott, és sikerült átkelnie.
A túloldalon megtalálta a magraktárt. A magok nehezek voltak, de Fecó rájött, hogy ha egyenként viszi őket, akkor is megmentheti a boly élelmét. Többször is átkelt az ágon, minden alkalommal egy-egy magot cipelve.
Mire a vihar megérkezett, Fecó már az összes magot biztonságba helyezte. A boly lakói éljenzéssel fogadták, amikor visszatért.
– Fecó, te megmentetted a bolyt! – mondta a Királynő. – Nem az számít, mekkora vagy, hanem hogy milyen nagy a bátorságod és az elszántságod.
Attól a naptól kezdve Fecót mindenki hősként tisztelte a bolyban. Ő pedig megértette, hogy a legnagyobb tettekhez nem erő, hanem szív és kitartás kell.
Balázs mosolyogva csukta be a varázskönyvet. A Mesefa ismét megmutatta, hogy a legkisebbek is képesek a legnagyobb dolgokra, ha hisznek magukban.
