A szoba félhomályában csak egy régi írógép halk kattogása törte meg a csendet. Az író, akit Ardan Solen néven ismertek, lehajtott fejjel ült a gépe előtt. Az arca ráncai mélyen barázdálták az éveket, amelyeket az alkotás örömében és fájdalmában töltött el. Az asztalon heverő papíron néhány szórványos mondat tükrözte a napok óta tartó belső küzdelmét. Az ihlet, amit oly régóta keresett, mintha elhagyta volna.
Az írógép régi, masszív darab volt, az évtizedek során kopott billentyűi a történetek százait őrizték. Most azonban csak tétova koppanások hallatszottak, amelyek a kétségbeesés csendjét is hangsúlyozták. Ardan egy pillanatra hátradőlt, tenyerét arcára szorította, mintha így próbálná megzabolázni a kusza gondolatait.
Ekkor történt valami különös. Az írógép rései közül vékony füstcsík kezdett emelkedni. Eleinte alig látható volt, mintha csak egy véletlen árnyék játszott volna a fényben. De ahogy emelkedett, egyre sűrűbbé és formáltabbá vált. Ardan tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy a füst alakot öltött. Egy nő sziluettje bontakozott ki előtte, lágy, éteri vonalakkal, mintha a szavak és gondolatok szöveteiből született volna.
A nő arca gyönyörű volt, mégis sejtelmes, mintha egyszerre hordozná a világ összes történetét és titkát. Hajának szálai gomolygó füstként lebegtek körülötte, arca halvány mosolyt sugárzott, amely békét és inspirációt ígért. Nem szólt, de jelenléte betöltötte a szobát, mintha a gondolatok, amelyeket Ardan képtelen volt megfogalmazni, most körülötte kavarogtak volna.
A nő közelebb lebegett az íróhoz. Finoman lehajolt, és ajkai egy leheletfinom csókot hintettek Ardan homlokára. Nem érintette őt fizikailag, mégis az egész testén átfutott valami melegség – egy érzés, mintha a múzsa közvetlenül a szívébe suttogta volna a hiányzó szavakat. Ardan kezei önkéntelenül az írógéphez nyúltak. Az ujjai újra mozgásba lendültek, és minden egyes billentyű leütésével életre kelt egy történet, amelyet addig csak a szíve mélyén érzett.
A nő alakja közben lassan visszahúzódott, füstje szétterült a levegőben, és újra eggyé vált a szoba csendjével. De nem tűnt el teljesen – a levegőben ott maradt a jelenléte, a szavak ígérete, amely most már végigvezette Ardant a történeten. Az írógép ritmikus kattogása betöltötte a teret, de ezúttal nem a kétségbeesés hangja volt. Ez a teremtés dallama volt.
Ahogy a papír lassan megtelt szavakkal, Ardan felpillantott az írógépről. Egy halvány mosoly játszott az arcán. Tudta, hogy ez a pillanat nem a véletlen műve volt – a múzsa megérintette őt. És bár a füst eltűnt, az inspiráció, amit hozott, ott maradt minden szóban, minden mondatban, amely az írógép lapjára került.
Ez a különleges este nem csupán egy történet kezdete volt. Ez egy emlékeztető is, hogy az ihlet mindig ott van körülöttünk – néha a szívünkben, néha egy gondolatban, vagy akár egy gomolygó füstben, amely az író és az írógép között születik.
