Az éjszaka mély csendbe burkolta az elvarázsolt erdőt. A fák sudár törzsei, amelyeket évszázados moha ölelt körbe, titkokat suttogtak a szél halk érintésére. Az ágak között halványan meg-megvillant a csillagok fénye, de a lombkoronák sűrűsége miatt alig szivárgott le a talajig. Az erdő azonban nem volt teljesen sötét. Egy magányos lámpás fényében apró szikrák játszottak, és aranyló ragyogással törték meg a homályt.
A lámpást az erdő idős őrzője tartotta. Teste olyan volt, mintha maga az erdő alkotta volna meg: a bőre kérges, moha és zuzmó borította, törzsszerű karjai erőt és bölcsességet sugároztak. A fejét ritkás, borzas gallyak és levelek ékesítették, amelyek mintha minden lépésnél újabb hajtásokat növesztettek volna. A szemei azonban éltek – mély zöldek voltak, mint az erdő legöregebb fáinak lombjai, és egyfajta örökkévalóságot sugároztak. Ezek a szemek láttak mindent, amit az erdő valaha megélt: a viharokat, a békét, a pusztítást és az újjászületést.
Az őrző lassan lépdelt az erdő ösvényein, amelyek láthatatlanul kanyarogtak a sötétségben. Lábai alatt a talaj puhán reccsent, ahogy a száraz avar és a mohás gyökerek engedtek súlyának. A lámpás, amelyet magával vitt, apró, táncoló fényt vetett a környező fákra, megvilágítva azok csavarodó törzseit és a leveleken megülő harmatcseppeket. A fényben az erdő élete szinte lélegzetet vett: a faágak halk neszezése, a távolban mozduló árnyak és a halk neszek mind egyetlen szimfóniává álltak össze.
Nem mindenki láthatta az őrzőt. Ő a fák és az erdő védelmezője volt, egy őrző, akinek létezése maga az erdő szívével volt összefonva. Ahová lépett, a növények enyhén megmozdultak, mintha üdvözölnék őt. A lámpás fénye nemcsak az utat világította meg, hanem a természet rejtett titkait is láthatóvá tette: apró, csillogó lények szálltak fel a moháról, mintha a lámpás melegsége ébresztette volna fel őket. Tündérszerű szárnyuk finom zizegése betöltötte a levegőt.
Az őrző lassan haladt, minden lépését megfontoltan tette meg, mintha pontosan tudná, hová tart. Nem volt sietség – az idő számára más jelentéssel bírt, mint az emberek számára. Az ösvény végén egy hatalmas fa emelkedett. Ez nem volt akármilyen fa: gyökerei mélyen a földbe hatoltak, törzse szélesebb volt, mint bármely másik a környéken, és ágai az ég felé törtek, mintha a csillagokkal suttognának. Ez volt az Erdő Szíve, a hely, ahonnan minden élet fakadt.
Az őrző megállt a fa előtt, és felemelte a lámpást. A fény most nem az utat világította meg, hanem magát a fát. Az aranyló sugarakban az ágak megmozdultak, a levelek finoman remegtek, mintha válaszoltak volna az őrző jelenlétére. Az idős lény halk suttogással szólította meg a fát, nyelvén, amelyet csak az erdő értett. A szavai nem csupán hangok voltak, hanem a természet szövete, amely az évek és évszázadok során egybeforrt vele.
Az erdő válaszolt: a levelek zizegése, az ágak halk roppanása és a távoli neszek mind egyetlen üzenetet hordoztak. Ez az éjszaka nem volt más, mint az erdő és az idős őrző csendes találkozása – egy emlékeztető arra, hogy a természet mindig vigyáz magára, és hogy a fák titkai örökké élnek, amíg van, aki őrzi őket.
Ahogy az őrző elindult vissza az ösvényen, a lámpás fénye lassan elhalványult a sötétségben, de az erdő továbbra is lélegzett körülötte. A fák és a természet éjszakai zsongása tovább mesélte az idős őrző történetét, aki az éjszaka sötétjében, lámpással a kezében őrizte az elvarázsolt erdő békéjét és titkait.
