A nap alig bukott fel a hegyek mögött, a halvány fények bronz és ezüst árnyékot vetettek a zúzmarás tájra. A csendes erdei ösvényen egy különleges látvány bontakozott ki: egy nő ült egy impozáns lovon. Mindketten olyanok voltak, mintha egy legendából léptek volna elő, bőrművesek álmai által formálva.
A ló sörénye ragyogott, miközben fejét büszkén tartotta. Bundájára aprólékosan kidolgozott bőrpáncél simult, a szélein puha prém futott körbe, hogy melegítse a hajnali hidegben. A nyereg és a kantár olyan apró, gondosan formált díszekkel volt ékesítve, hogy még a legfigyelmesebb szemlélő is elveszett volna az árnyalt minták tanulmányozásában.
A nő maga is a bőr- és prémművészet csodálatos hírnöke volt. Laza, hosszú fonatai keretbe foglalták aranysugarakban fürdőző arcát, amely sugárzott a magabiztosságtól és nyugalomtól. Fémesen csillogó bőrvértje összhangban állt a ló díszítésével; a minták és rajzolatok mintha a természetet és az emberek világát egyszerre hívogatták volna. Ujjain apró, faragott bőrgyűrűk csillogtak, és ahogy fejét lehajtotta, gyengéden megérintette lovát, mintha szavak nélkül fejezte volna ki iránta érzett háláját.
A ló és lovasa mély harmóniában léteztek. Minden apró mozdulatuk szinte táncnak tűnt, ahogy egy nesztelen lépést tettek előre. A nő lehajtott fejjel figyelte lova finom lépéseit az avaron, mintha nem csak társa, de mentora is lenne ez az állat. Az erdei táj fái lágy árnyat vetettek köréjük, a köd sejtelmesen kígyózott, és mintha ők maguk formálták volna meg a csendet is, amely körülvette őket.
A nő nemcsak lovasként, hanem mestereként is büszke volt erre a pillanatra. Minden páncél, minden szíj és szegély, amit viseltek, saját keze munkája volt, bőrművészetének csúcsát képviselve. Ez az utazás nemcsak a célhoz vitt közelebb, hanem minden lépésével megerősítette, hogy a művészet és a természet milyen szoros kapcsolatban állnak egymással.
Ahogy az első napsugarak áttörtek a lombkoronán, egy röpke pillanatra a nő és lova arany fényben tündököltek. Talán egy járókelő, ha látta volna őket, azt gondolta volna, hogy egy ősi mítosz szemtanúja lett: egy titokzatos harcos és az ő legendás lovának története bontakozik ki előtte. De a nő tudta, hogy a valóság és a művészet néha nem különülnek el, hanem összefonódnak – ahogyan a bőrpáncél minden egyes szegélye meséket suttogott arról, aki készítette.
Még egy pillanatnyi pihenő, aztán újra előre indultak, lassú, méltóságteljes tempóban. Nem siettek, mert nem a cél volt fontos, hanem az út, a csendes erdő, és minden lélegzet, amit együtt vehettek a hajnali hűvösben.
