Egy szép tavaszi délután Balázs a Mesefa árnyékában pihent, miközben a szellő lágyan borzolta a leveleket. A fa ezúttal vidám, halványkék fényt árasztott, mintha egy könnyed, boldog történetet akarna elmesélni. Balázs izgatottan nyitotta ki a varázskönyvet, és egy különleges mese kezdődött:
– Egy kis faluban, ahol a házak tetejét piros cserepek díszítették, élt egy kisfiú, Bence. Bence vidám, kíváncsi gyermek volt, aki mindennél jobban szerette a lufikat. Volt egy kedvence is: egy nagy, kerek, kék lufi, amit a vásárban kapott.
Bence mindig magával vitte a lufit, és úgy érezte, hogy az a legjobb barátja. Egy napon azonban egy óvatlan pillanatban a lufi kiszabadult a kezéből, és a szél elkezdte felfelé repíteni.
– Lufi! Várj! – kiáltotta Bence, és futni kezdett utána, de a lufi egyre magasabbra emelkedett.
A falu lakói érdeklődve nézték, ahogy a kisfiú a lufi után szalad. Egy idős bácsi mosolyogva szólt hozzá:
– Ne szomorkodj, kisfiam! Néha el kell engedni dolgokat, hogy új élmények jöhessenek helyükbe.
Bence lassan megállt, és felnézett a magasba, ahol a lufi egyre távolabb lebegett. A szomorúság helyett valami más érzés töltötte el: öröm, hogy a lufi most szabadon szárnyalhat.
Másnap a piacon egy kedves nénike egy új kék lufit adott neki, és Bence boldogan fogadta el. Rájött, hogy bár elvesztette az előzőt, mindig lesz valami új, ami örömet hoz az életébe.
A nénike mosolyogva megsimogatta Bence fejét. – Tudod, kisfiam, a lufik olyanok, mint az álmok. Néha elrepülnek, de ha kitartó vagy, mindig lesz egy újabb, amit magadhoz ölelhetsz.
Bence büszkén tartotta a kezében az új lufit, és elhatározta, hogy ezúttal még jobban vigyáz rá. De már nem érezte azt a szomorúságot, amit tegnap, mert megértette, hogy az életben mindig érkeznek új lehetőségek.
A délután folyamán a falusi gyerekek észrevették a lufit, és kíváncsian odaszaladtak hozzá.
– Játsszunk együtt! – kiáltotta az egyikük.
Bence először habozott, mert attól félt, hogy újra elveszíti a lufit, de aztán eszébe jutott az idős bácsi és a nénike szavai. Ha mindig attól fél, hogy elveszít valamit, nem fogja élvezni azokat a pillanatokat, amikor igazán boldog lehet.
Így hát elengedte a félelmét, és nevetve dobálta a lufit a barátaival. A kék gömb vidáman táncolt az ég felé, de ezúttal Bence már nem aggódott – tudta, hogy az öröm nem egy tárgyban van, hanem abban, hogy megosztja másokkal a boldog pillanatokat.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa susogva így szólt:
– Néha el kell engedni valamit, hogy helyet adjunk az újnak. És néha az igazi öröm nem egy dologban, hanem a közös pillanatokban rejlik.
Balázs mosolyogva indult haza, és úgy érezte, ma is tanult valami fontosat a világról.
