Egy csendes, csillagos estén Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, miközben a fa levelei ezüstösen fénylettek a holdfényben. A könyv lapjai maguktól fordultak, és egy varázslatos történet bontakozott ki előtte:
– Egy mesebeli erdő mélyén, ahol a fák törzse aranyosan csillogott, és a levelek ezernyi színben pompáztak, élt egy különleges unikornis, akit Csillámnak hívtak. Csillám hófehér bundája szikrázott a napfényben, sörénye pedig szivárvány színű hullámokban omlott a vállára. De a legkülönlegesebb dolog benne mégis az volt, hogy minden lépése nyomán apró fények ragyogtak fel a földön – az erdő lakói ezt hívták az Álomösvénynek.
Csillám minden este a tisztásra sétált, és figyelte, ahogy a csillagok ragyognak az égen. Szerette hallgatni a szél suttogását, a fák meséit, és a patak csobogását, amely a világ minden titkát őrizte. Az unikornis tudta, hogy az Álomösvény nemcsak az ő nyoma, hanem egy varázslat is, amely segít másoknak megtalálni az útjukat.
Egy este egy kismadár rebbent mellé, szárnyai fáradtan verdestek.
– Hová tartasz ilyen sietve? – kérdezte Csillám kedvesen.
– Nem találom az otthonomat – csipogta a madárka. – Elvesztem a sötétben.
Csillám elmosolyodott. – Ne félj, kövess engem! Az Álomösvény mindig megmutatja az utat.
Lassan sétálni kezdett, és nyomában a földön halvány fények ragyogtak fel, megvilágítva az erdőt. A kismadár boldogan követte a fényt, míg végül megpillantotta a fészkét egy magas fa tetején.
– Köszönöm, Csillám! – csiripelte boldogan, és egy utolsó szárnycsapással visszatért az otthonába.
Ahogy telt az idő, Csillám egyre inkább megértette, hogy az ő ereje nem csak abban rejlik, hogy fényt hagy maga után, hanem abban is, hogy ez a fény másoknak segíthet.
A holdfényes estéken a tisztásra gyűltek az erdő lakói, hogy kövessék az Álomösvényt. A nyuszik játszottak a ragyogó fénypontok között, a mókusok vidáman ugráltak a fákon, és a baglyok csendesen figyelték a varázslatos jelenetet.
Egy este egy kis őzike óvatosan lépett Csillám elé.
– Miért világít a patád nyoma? – kérdezte kíváncsian.
Csillám elmosolyodott.
– Mert mindannyian hagyunk valami szépet magunk után a világban – felelte. – Lehet, hogy nem látjuk azonnal, de a kedvesség, a figyelem és a szeretet mindig ott marad, ahol jártunk.
Amikor Balázs becsukta a varázskönyvet, a Mesefa lágyan susogva így szólt:
– Mindannyiunknak van egy saját ösvénye, amely nyomot hagy mások életében. Nem kell varázslatosnak lennie – elég, ha szívből jön.
Balázs elmosolyodott, és elhatározta, hogy másnap ő is megpróbál apró fényt hagyni maga után – akár egy kedves szóval, akár egy mosollyal, ami másokat boldoggá tesz.
