A téli erdő mélyén, ahol a hó hangtalanul takarta be a tájat, egy tó feküdt mozdulatlanul. Jeges felszíne sima volt, akár egy tükör, mely titkokat és emlékeket őrzött. A tó partján egy felnőtt bulldog állt. Nehéz, fáradt testét kissé megrogyasztotta az idő, bundáján vékony dér csillogott. Mély, bölcs szemei a jeges vízbe révedtek, mintha valami elveszettet keresne.
Mellette egy apró bulldogkölyök ült. Bundája bolyhos, mozdulatai fürgék voltak. Izgatottan pislogott felnőtt társa felé, aztán a jégre, mintha valamit meg akarna érteni.
– Ez én vagyok? – kérdezte a kölyök csodálkozva.
Az öreg bulldog halkan felsóhajtott, majd lehajolt, hogy jobban lássa a vizet.
– Egykor én is olyan voltam, mint te – morogta. – Kíváncsi, játékos, tele erővel.
A kölyök apró mancsával óvatosan érintette meg a jeget. A tükörsima felszín enyhén megremegett, de nem tört be.
– És most? – kérdezte halkan.
Az idősebb bulldog egy pillanatra elhallgatott. Nézte a kölyök tiszta, élénk szemét, a huncut kunkorodású farkát, az apró, gömbölyű lábait.
– Most már máshogy nézem a világot – felelte végül. – De ha beléd nézek… újra látom azt a tüzet, amit az élet lassan elcsendesített bennem.
A kölyök elmosolyodott – vagy legalábbis, ahogy egy bulldog tudott mosolyogni.
– Akkor játsszunk! – kiáltotta, és hirtelen felpattant, lába megcsúszott a jégen, de gyorsan egyensúlyba hozta magát.
Az öreg bulldog egy pillanatig habozott. Aztán, mint aki hirtelen visszakapott valamit, amit elveszettnek hitt, lehajtotta fejét, majd egy hirtelen mozdulattal előre ugrott. A kölyök vidáman felugatott, és máris kezdődött a játék – a hó és jég csúszós felszínén egymást kergetve.
A téli erdő csendjét ekkor egy régi, mégis ismerős hang törte meg: egy felnőtt kutya boldog, mély nevetése, ahogy újra megtalálta önmagát a kölyök mellett.
A jég nemcsak a múltat tükrözte vissza, hanem azt is, ami sosem tűnt el igazán – az örömöt, a játékosságot, az élet szépségét.
Mert néha emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy a szívünk mélyén mindig ott él az a kölyök, aki egykor voltunk.
