Ott, ahol az ég sosem fakul el, és a szél halk suttogással hozza magával az álmokat, élt egy angyal, akit Senának hívtak. Sena nem volt olyan, mint a többi angyal. Bár a szárnyai éppolyan puhák voltak, mint a felhők, és a ruhája légiesen ölelte körbe törékeny alakját, a szíve mélyén mindig érezte, hogy több van a világban, mint amit angyali társai valaha is láttak.
A többiek figyelmeztették:
– Sena, ne hagyd, hogy a földi világ elcsábítson! Az emberek szomorúságot, fájdalmat és feledést hordoznak magukban. Az angyalok a fényt vigyázzák, nem az árnyakat.
De Sena tudta, hogy a fény és az árnyék nem létezhetnek egymás nélkül. Látta az embereket – nem csak kívülről, hanem belülről is. Figyelte, hogyan sír egy kisfiú az ablaknál, mert elvesztette a kedvenc játékát. Látta, hogyan sétál egy idős férfi a parkban, a kezét a kabátja zsebébe dugva, mintha még mindig érezné egy régi szeretett kéz érintését. Érezte, ahogy a magányos emberek csendben remélik, hogy valaki egyszer rájuk mosolyog.
Sena nem tudott nem figyelni rájuk.
Egy este, amikor a nap lassan búcsúzott a horizont mögött, a dombtetőn állt, ahonnan a világra lehetett látni. A ruhája fehér selyemként hullámzott körülötte, rövid, göndör fürtjeit a szél lágyan borzolta. Hátat fordított az égi világnak, és hátrapillantott.
A város alatta pislákoló fényekkel fogadta az éjszakát. Az ablakokból meleg lámpafény szűrődött ki, az utcákon párok sétáltak, gyerekek futkostak utoljára a nap végén, egy kóbor macska pedig csendben figyelte őket egy kerítés tövéből. Minden mozdulat, minden élet apró darabkája egy történetet mesélt el.
Sena elmosolyodott.
Nem sokan látták őt, de akik igen, azok soha nem felejtették el azt a pillanatot. Egy fehér ruhás, légies alak, aki hátrapillantott, mintha egy titkot rejtegetne – egy olyan titkot, amit csak azok érthettek meg, akik képesek voltak meglátni a világ csodáit a mindennapi pillanatokban.
A szél végigsimított az arcán, mintha az égiek figyelmeztetni próbálták volna:
– Sena, vissza kell térned! Az angyalok nem maradhatnak túl sokáig a föld közelében…
De Sena nem bánta. Tudta, hogy nem maradhat örökké, de azt is tudta, hogy egyetlen pillantás is elég ahhoz, hogy valaki szívében valami megváltozzon. Egyetlen mosoly, egyetlen érintésnyi jelenlét elég ahhoz, hogy egy ember emlékezzen arra, hogy a világ tele van szépséggel – csak meg kell állnia, hogy észrevegye.
És amikor Sena eltűnt a dombtetőről, a hely, ahol állt, egy ideig még őrizte melegét. Az emberek odalent talán nem tudták pontosan, mi változott meg, de aznap este, mikor az utcán sétáltak, egy kicsit másként néztek a világra. A lámpák fénye melegebbnek tűnt, a csillagok fényesebben ragyogtak, és valahol a lelkük mélyén úgy érezték, hogy egy angyal talán figyelte őket – egy angyal, aki tudja, hogy a fény a legapróbb dolgokban is ott rejtőzik.
És azóta is, ha valaki egy dombtetőn megérzi a szél halk suttogását, és egy pillanatra úgy érzi, hogy valaki hátrapillant rá, talán Sena az, aki éppen mosolyogva figyeli őt.
