Egy csendes őszi délután Balázs a Mesefa tövében ült, miközben a fa levelei barnás-arany fénnyel világítottak. A könyv lapjai maguktól megmozdultak, és egy új mese bontakozott ki előtte:
– Egy hatalmas erdő mélyén, ahol a fák sudáran nyúltak az ég felé, és a levelek puha szőnyeget terítettek a földre, élt egy barátságos barna medve, akit Mázlinak hívtak. Mázli kedves, nyugodt és kíváncsi volt, és legjobban a hosszú sétákat szerette az erdei ösvényeken, ahol mindig talált valami különlegeset.
Egy nap, miközben a lombok között játszadozó napsugarakat figyelte, Mázli elhatározta, hogy felfedezi az erdő titkait. Lassan bandukolt, orrával finoman megszimatolta a levegőt, és figyelte a körülötte zajló életet. Egy apró patak mellett megállt, és a víz tükrében megpillantotta magát.
– Jó napot, Patak! – mormogta halkan. – Milyen szép tiszta a vized, és milyen nyugodtan folydogálsz!
A patak halk csobogással válaszolt, mintha csak mesélni akarna neki azokról a helyekről, ahol már járt.
Ahogy tovább sétált, egy magas fa tövében megpillantott valamit. Egy aprócska méhecske szorgosan repkedett egy üreges fatörzs körül, és halk zümmögéssel dolgozott.
– Méz! – csillant fel Mázli szeme.
A méhek édes ajándéka az egyik kedvence volt, de tudta, hogy nem szabad elvennie anélkül, hogy ne hagyna valamit cserébe. Óvatosan leült a fa tövébe, és várt. A méhek ismerősként köszöntötték őt, mert tudták, hogy Mázli soha nem vesz többet, mint amennyire szüksége van.
– Csak egy picit szeretnék – dörmögte halkan, és egy apró csepp mézet megízlelt. – Köszönöm, barátaim!
Ezután még egy darabig üldögélt a fa alatt, figyelve, ahogy a méhek szorgosan dolgoznak. Érezte, hogy az erdő minden kis részlete összhangban él, és mindennek megvan a maga helye és ideje.
A nap lassan lebukott a dombok mögé, és Mázli visszaindult a barlangjához. Útközben egy odvas fába bújt mókust figyelt meg, aki mogyorókat raktározott télire.
– Látod, Mázli – szólalt meg a mókus –, én is gyűjtögetek, mint te. Mindenkinek megvan a maga kincse az erdőben.
Mázli elmosolyodott, és a méz édes ízét még mindig érezve a szájában, bebújt a barlangjába. Kényelmesen összegömbölyödött, és hallgatta, ahogy a szél suttogja az erdő esti dalát. Az odúja meleg és biztonságos volt, és tudta, hogy másnap újra felfedezheti az erdő apró csodáit.
Mielőtt elaludt volna, még egyszer az égre pillantott, ahol a csillagok hunyorogtak. Vajon az erdő minden lakója ugyanúgy figyeli őket, mint ő? Egy pillanatig elmerengett ezen a gondolaton, majd elégedetten becsukta a szemét.
Amikor Balázs becsukta a varázskönyvet, a Mesefa lágyan susogva így szólt:
– A természet minden nap ajándékot ad, ha nyitott szívvel és figyelmes szemmel járunk benne.
Balázs elmosolyodott, és másnap reggel elhatározta, hogy ő is figyelni fogja az apró csodákat maga körül – mert tudta, hogy minden nap tartogat valami különlegeset.
