Egy hideg, csillagos estén Balázs a Mesefa tövében ült, miközben a fa levelei ezüstös fénnyel ragyogtak. A könyv lapjai halkan suhogtak, és egy új mese bontakozott ki előtte:
– Egy sűrű, havas erdő mélyén, ahol a fák sudáran emelkedtek az ég felé, és a hó puhán borította be a földet, élt egy fiatal farkas, akit Lúnónak hívtak. Lúnó nem volt olyan nagy és erős, mint a falkavezér, de volt benne valami különleges: a hangja. Amikor a hold fénye beragyogta az éjszakát, és a csend elterült az erdő felett, Lúnó mindig énekelni kezdett, mintha a csillagoknak mesélne.
Lúnó szerette az éjszakai sétákat, figyelte, ahogy a fák árnyékot vetnek a hóra, és hallgatta az erdő halk neszeit. A falkája is szerette hallani a dalát, mert amikor énekelt, mindenki békésebbnek és nyugodtabbnak érezte magát.
Egy este Lúnó észrevette, hogy a fák között egy apró nyuszi kuporog. A kis állat reszketett a hidegtől és ijedten nézett körbe.
– Miért vagy egyedül itt a hóban? – kérdezte kedvesen Lúnó.
– Elvesztem – mondta a nyuszi halkan. – Nem találom az odumat.
Lúnó elmosolyodott, és felemelte a fejét. Mély, lágy hangon énekelni kezdett, egy hosszú, nyugodt dallamot küldött az éjszakába. A hangja betöltötte az erdőt, átsiklott a fák között, és végül eljutott a nyuszi családjához is, akik a közeli bokrok alól figyeltek.
Néhány perc múlva a kis nyuszi meghallotta az anyja válaszát: egy halk, sürgető neszezést a bokrok között. A nyuszi szeme felragyogott, és boldogan ugrott egyet.
– Köszönöm, Lúnó! – mondta hálásan, majd gyorsan elszaladt a családjához.
Ahogy a kis nyuszi eltűnt a bokrok között, Lúnó felnézett az égre. A hold magasan ragyogott, és mintha egy kicsit fényesebben világított volna, mint máskor. A farkasok mindig azt mondták, hogy a hold figyel rájuk, és ma este Lúnó is úgy érezte, hogy valóban így van.
– A dalom nemcsak nekem szól – gondolta. – Hanem mindenkinek, aki hallja, és akinek egy kis fény kell az éjszakában.
Lúnó visszatért a falkájához, ahol a többi farkas csendesen figyelte. A vezér, egy hatalmas szürke farkas, bólintott neki.
– Szép dal volt, Lúnó – mondta. – A hangod olyan, mint a hold fénye: nem csupán világít, hanem utat is mutat másoknak.
Lúnó elégedetten feküdt le a hóba, és hagyta, hogy a holdfény gyengéden megvilágítsa bundáját. Tudta, hogy mindig is énekelni fog, és hogy a dalai nemcsak a falkáját, hanem az egész erdőt is átölelik majd.
Amikor Balázs becsukta a varázskönyvet, a Mesefa lágyan susogva így szólt:
– Néha a legnagyobb ajándék, amit adhatunk, nem más, mint a hangunk, a figyelmünk és a kedvességünk. A fény, amit másoknak adunk, mindig visszatér hozzánk.
Balázs elmosolyodott, és másnap reggel elhatározta, hogy ő is keres egy módot, hogy valakinek szebbé tegye a napját – mert tudta, hogy a legszebb fény mindig a szívből jön.
