Egy forró nyári délután Balázs a Mesefa tövében üldögélt, miközben a levelek aranyló fényt árasztottak. A könyv lapjai megmozdultak, és egy új mese bontakozott ki előtte:
– A végtelen, homokkal borított sivatagban, ahol a nap tüzesen ragyogott az égen, élt egy fiatal teve, akit Zarának hívtak. Zára különleges volt, mert nemcsak a legpuhább bundájú tevének tartották, hanem a legjobb történetmesélőnek is. A sivatagban élő állatok és utazók szívesen gyűltek köré esténként, hogy hallgassák meséit a világ csodáiról.
Zára szerette a sivatagot. A legtöbben úgy gondolták, hogy a végtelen homokdűnék egyhangúak, de ő tudta, hogy minden nap más arcát mutatja a táj. A reggeli fényben a homok aranyszínűen csillogott, délben a levegő remegett a forróságtól, este pedig a holdfény ezüstös árnyalatokkal színezte a dűnéket.
Amikor nem pihent egy árnyékos pálmafa alatt, Zára szeretett hosszú sétákat tenni a sivatagban. Figyelte a gyors lábú sivatagi rókákat, ahogy nesztelenül suhantak a homokban, és csodálta a türelmes skarlátvörös virágokat, amelyek a legnagyobb szárazságban is kivirágoztak.
Egyik nap, amikor Zára egy oázisnál pihent, egy kis madárka szállt mellé a pálmafa ágára.
– Szia, Zára! Mesélnél nekem egy történetet? – csipogta a madár.
Zára elmosolyodott, és így szólt:
– Tudtad, hogy a tevék igazi mesterei a túlélésnek? Nemcsak azért, mert sokáig kibírják víz nélkül, hanem mert minden apró változást észrevesznek a sivatagban. Én például tudom, mikor lesz vihar, még mielőtt a szél felkapná az első homokszemeket.
A madár érdeklődve hallgatta, és egyre több állat gyűlt össze az oázis körül. Egy kis sivatagi róka leült a homokba, egy gekkó kíváncsian kikukucskált a pálmalevelek közül.
Ahogy leszállt az este, Zára leheveredett a langyos homokba, és a csillagos égboltot figyelte.
– Tudjátok, miért olyan gyönyörű a sivatagi égbolt? – kérdezte a többiektől.
– Miért? – kérdezte a kis madár.
– Mert itt nincs semmi, ami eltakarja. A csillagok olyan közel vannak, mintha csak le lehetne nyúlni értük. Ha figyelmesen nézitek, még a Tejutat is látni lehet – mondta Zára álmodozva.
A többiek áhítattal nézték a fénylő csillagokat. A sivatag nappal forró és kihívásokkal teli volt, de éjjel a végtelenség érzését adta mindenkinek, aki megállt és gyönyörködött benne.
Amikor Balázs becsukta a varázskönyvet, a Mesefa lágyan susogva így szólt:
– A világ tele van csodákkal, ha megtanuljuk figyelmesen nézni. A legszebb történetek azok, amelyek a szívünk mélyéről fakadnak.
Balázs elmosolyodott, és elhatározta, hogy másnap ő is mesél valamit a barátainak – mert tudta, hogy a történetek összekötnek bennünket.
