Egy elbűvölő kisváros szélén, ahol a virágok mindig illatosak, és a felhők vattacukorként lebegnek az égen, élt egy apró corgi, akit Pufinak hívtak. Pufi nem volt hétköznapi kutyus – ő volt a világ legnagyobb álomszuszékja. Míg más kutyák a parkban kergették a labdát, és izgatottan csaholtak a postás után, Pufi legszívesebben a puha, rózsaszín takarójába burkolózva aludt.
Ez a takaró nem volt egy akármilyen takaró. Selymes, pihe-puha szövetébe varázslat volt szőve – olyan varázslat, amely minden egyes alvásnál különleges álmokat hozott Pufinak. Ahogy elszenderült, egy újabb csodálatos világba csöppent, ahol a felhők rózsaszín cukorhabként kavarogtak, a pillangók aranyporral hintették be az eget, és a csillagok halkan dúdolták az éjszaka dalát.
Ezen az estén is Pufi összegömbölyödött, kis mancsait maga alá húzva, orrát puhán a takaróba fúrva. A világ körülötte egyre csendesebb lett, ahogy a hold fénye átszűrődött az ablakon, és megcsillant a takaró fodrain. Egy pillanat múlva már a legédesebb álmok birodalmába lépett.
Álmában egy különleges helyen találta magát – egy hatalmas, pihe-puha felhőtakarón feküdt, amely alatt egy egész csodaország terült el. A fák nem zöldek voltak, hanem pasztellszínűek, a tó vizét pedig csillámok borították. Egy csoport apró, tündéri manó közeledett felé, csilingelő nevetéssel:
– Üdvözlünk, Pufi! – szólt az egyikük, akinek apró szárnyai szivárványszínben ragyogtak. – Te vagy az álmok őre, igaz?
Pufi kissé meglepődött, de a farkincája vidáman megrezdült.
– Álmok őre? Én csak egy corgi vagyok, aki szeret aludni…
A manók mosolyogtak, majd egy varázsporral teli kis zsákot nyújtottak neki.
– Minden álomszuszék egy kicsit az álmok őre – mondta a legidősebb manó. – Amikor alszol, te vigyázol arra, hogy a világ ne felejtse el, milyen varázslatos álmodni.
Pufi elgondolkodott. Vajon tényleg így van? Lehetséges, hogy a békés, gondtalan szunyókálásnak ekkora ereje van? Aztán eszébe jutott, milyen jó érzés az, amikor az emberek ránéznek, és elmosolyodnak, mert ő olyan nyugodtan és elégedetten alszik.
Talán a világban pont erre van szükség – egy kis nyugalomra, egy kis varázslatra, egy puha rózsaszín takaróra, amely minden gondot elűz.
Amikor Pufi felébredt, a nap első sugarai végigsimították a bundáját. Egy pillanatra még érezni vélte a manók nevetését és a csillogó tavat, de aztán elégedetten nyújtózkodott, és újra összekucorodott.
Mert ha valamit megtanult az álmok birodalmában, az az volt, hogy a legszebb varázslat néha egyszerűbb, mint gondolnánk – néha egy békés, boldog szundikálás is elég ahhoz, hogy a világ egy kicsit szebb hely legyen.
