A régi kőfal már régóta ott állt a mező szélén, ahol az idő nyomai meglátszottak rajta. Mohás kövek, repedések, és a kis növények, melyek makacsul kapaszkodtak az apró résekbe, meséltek az elmúlt évek történeteiről. A fal egykor egy nagyobb építmény része lehetett, de mostanra csak egy magányos, omladozó maradvány maradt belőle – egy rejtett világ, amelynek lakói sokkal apróbbak voltak, mint azok, akik egykor építették.
Az egyik ilyen lakó egy tüskésfejű gyík volt, akit a helyiek egyszerűen csak Őrzőnek hívtak. Bár az emberek ritkán látták, a mező minden apró teremtménye ismerte őt. Ott ült a fal tövében, a fű között, mozdulatlanul, akár egy élő szobor. Bőrének durva mintázata tökéletesen beleolvadt a környezetbe – szinte lehetetlen volt észrevenni őt, ha nem figyeltél elég jól.
Őrző nem csupán egy egyszerű gyík volt. Ő volt ennek a kis, eldugott világnak a figyelője, a szél neszeinek hallgatója, és a változások érzékelője. Ismerte az évek ritmusát – tudta, mikor érkeznek a tavaszi esők, mikor hoz a nyári hőség száraz fuvallatokat, és mikor borulnak bíborba az őszi levelek. De ami a legfontosabb volt, tudta, hogy a kőfal sokkal több annál, mint aminek az emberek gondolták.
Egy nap egy apró mozgás zavarta meg a csendet. Egy fiatal nyúl óvatosan lopakodott a falhoz, megállt egy pillanatra, és körülnézett. Őrző mozdulatlan maradt, figyelte az állatot. A nyúl feszülten fülelt, mintha valamit keresett volna, majd hirtelen odébb szökkent, eltűnt a sűrű fűben.
Őrző még mindig nem mozdult. Nem volt rá szükség. Tudta, hogy minden apró történés része valami nagyobbnak. A fal mögött fészkelő madarak csicsergése, a bogarak zizegése a fűben, a növények kitartó kapaszkodása a kövek között – mindez az élet körforgásának egy-egy darabja volt.
Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, és a meleg sugarak megsimították a földet, Őrző végül lassan mozdult. Lassan, megfontoltan, mintha maga is a fal egy darabja lenne, átvonult a füvön, és a kőfal egyik árnyékos részére húzódott. Nem sietett – hiszen a kőfal már évszázadok óta ott állt, és ő maga is pontosan tudta, hogy minden a maga idejében történik.
Ahogy a délután lassan estébe fordult, és a szél új illatokat hozott magával, a gyík ott ült a helyén, és figyelte a világot. A fal lassan elporladó kövei, a kis növények, amelyek minden évben makacsul újra és újra kihajtottak, a széllel érkező madarak – mind egy történetet meséltek.
És Őrző, a kőfal őrzője, ott volt, hogy ezt a történetet örökre megőrizze.
