A terem csendes volt, csupán a halvány, vöröses füst kavargott a fekete padló felett, mintha maga az éjszaka lehelete táncolna a felszínen. A fények tompán csillantak meg a fényes, sima felületen, visszatükrözve egy apró, törékeny alakot, aki a földön ült – Tinkerbell.
A kis tündér mintha egy pillanatra megpihent volna. Szárnyai finoman rezdültek, apró fényes csillámokat hullajtva maga köré. Ruhája szelíden simult törékeny alakjára, aranyszőke haja vállára hullott. Nem volt sem boldog, sem szomorú – csak elgondolkodott, és maga elé meredt, mintha egy régi emléket próbálna újra felidézni.
A tükörsima fekete padló alatt egy másik világ sejlett fel. Tinkerbell lenézett, és meglátta saját tükörképét – de az mintha nem teljesen követte volna a mozdulatait. Egy leheletnyivel lassabb volt, egy kicsit más, mintha az árnyéka tudott volna valamit, amit ő maga nem.
Óvatosan előrehajolt, ujját a padlóra helyezte, és figyelte, ahogy a tükörkép is ugyanezt teszi. De ahogy közelebb hajolt, egy pillanatra mintha az árnyék-Tinkerbell szeme megcsillant volna – másként, mint ahogyan kellett volna.
A kis tündér megrezzent.
– Ki vagy te? – kérdezte halkan, mintha a saját gondolataival beszélne.
A tükörkép elmosolyodott, de nem szólt. Tinkerbell szíve gyorsabban vert. Talán csak a füst játéka volt, talán csak a fénnyel játszott a sötétség, de egy furcsa érzés költözött a szívébe. Egy emlék… vagy egy álom?
Lehunyt szemmel hallgatta a csendet, próbálta megérteni a különös pillanat jelentőségét. Tudta, hogy a tündérek világa tele van varázslattal, és néha az árnyak is őriznek titkokat.
Végül egy halk, sejtelmes hang suttogott körülötte – nem kívülről, hanem mélyen, a szívében.
„Az árnyékod nem csak a fényedet tükrözi… hanem a történeteidet is.”
Tinkerbell kinyitotta a szemét, és ismét belenézett a padlón megcsillanó tükörbe. Most már tudta: ez nem csak egy egyszerű árnyék volt. Ez egy emlék. Egy régi önmaga. Egy pillanat a múltból, amely még nem veszett el teljesen.
Lassan felállt, szárnyai halvány fényben ragyogtak, ahogy a füst tovább keringett körülötte. Egy utolsó pillantást vetett a saját tükörképére, majd egy apró mosollyal felemelkedett, és tovalibbent a sötétségbe, magával víve a múlt egy darabját – és egy titkot, amit csak a tükröződő árnyékok érthettek igazán.
