A kert még csendes volt a hajnal első fényeiben. A levegőben ott lebegett az éjszaka hűvössége, és a virágok harmattal borított szirmai lassan ébredeztek a nap halvány sugarai alatt. A rózsabokor legszebb virága egyetlen vörös rózsa volt, amely mintha a hajnali fényeket magába szívta volna. Szirmai mélyvörösen izzottak a puha napfényben, és apró harmatcseppek pihentek rajtuk, mint a természet apró ékszerei.
De volt valami különleges ezekben a cseppekben. Ha valaki elég közel hajolt volna, észrevehette volna, hogy a harmat tükrében apró, tökéletes szívformák csillannak meg. Mintha maga a természet is egy titkos üzenetet rejtett volna el bennük.
Ezt az üzenetet azonban nem sokan vették észre – kivéve egyetlen személyt.
Egy fiatal nő, akinek mindig is a rózsák voltak a kedvenc virágai, ezen a reggelen épp a kertben sétált. Ahogy a rózsabokorhoz ért, megállt, és gyengéden végighúzta ujjait a leveleken. Azután közelebb hajolt a legszebb virághoz, és akkor vette észre a különleges harmatcseppeket.
Egy pillanatra minden elcsendesedett.
A kerek, tökéletes vízcseppekben megcsillanó apró szívek valami mély emléket idéztek fel benne. Egy pillanatot, egy érzést, egy régmúlt szerelmet, amelyről azt hitte, már csak az emlékei közt él.
A szíve hevesebben kezdett dobogni, ahogy megértette az üzenetet.
A természet néha olyan titkokat rejt el, amelyeket csak azok látnak meg, akik igazán figyelnek. A rózsa harmatcseppjei nemcsak a reggel szépségét tükrözték vissza, hanem egy érzést is – a szeretet örök jelenlétét, amely még akkor is ott van, amikor már azt hisszük, hogy elveszett.
A nő mosolyogva egyetlen szót suttogott a rózsának:
– Köszönöm.
Aztán felegyenesedett, és lassan továbbindult, magával víve a harmatcseppek titkát – egy apró, mégis hatalmas emlékeztetőt arra, hogy a szeretet mindig ott van körülöttünk, ha elég közel hajolunk, hogy meglássuk.
