A tavasz épp akkor érkezett meg a botanikus kertbe, amikor a levegőt friss virágillat töltötte meg, és a nap meleg sugarai lágyan simogatták a földet. A fák rügyei kipattantak, a szökőkutak vize vidáman csobogott, és a színes virágágyásokban pillangók táncoltak a szellő ritmusára. De a kert legnagyobb csodája nem a virágokban vagy a buja növényzetben rejlett – hanem egyetlen ragyogó lényben: Auren, a páva.
Auren nem volt hétköznapi madár. A tollai úgy ragyogtak, mintha a tavasz minden színe benne egyesült volna. A mély kékek, smaragd zöldek és aranyló sárgák csillogtak a fényben, míg a farok tollain lévő szemek úgy tündököltek, mintha a csillagos égbolt darabkáit hordozná magán. Minden év tavaszán, amikor a kert újjáéledt, Auren bemutatta híres táncát – egy látványt, amit a kert minden látogatója áhítattal várt.
De kevesen tudták, hogy Auren tánca nem csupán a szépségről szólt. Ez egy régi történet része volt. A legenda szerint a kert közepén, a legidősebb magnóliafa alatt, egy varázslatos magot rejtettek el. Ez a mag a kert szíve volt, és csak akkor kelhetett életre, ha valaki képes volt igazán látni a természet szépségét – nemcsak szemmel, hanem szívvel is.
Auren tánca ennek a szépségnek a megmutatásáról szólt. Amikor kinyitotta a pompás tollazatát, és lassan körbefordult, minden mozdulata a kert életét ünnepelte: a virágok szirmait, a fák zöldjét, a víz csillogását. Ahogy tollai színes kaleidoszkópként ragyogtak a napfényben, a kert minden apró lakója megállt egy pillanatra. A pillangók csendben figyeltek, a madarak abbahagyták a dalolást, és még a szél is elcsitult, mintha maga a természet is meghajolna Auren szépsége előtt.
Egy nap azonban egy kislány érkezett a kertbe. Mira csendesen lépdelt a virágok között, egy rajzfüzetet szorítva a kezében. Már sokat hallott Auren táncáról, de sosem látta. Ahogy a nagy tisztáshoz ért, meglátta a pávát, aki a szökőkút mellett állt, és lassan elkezdte szétteríteni ragyogó farktollait.
Mira nem csupán a színeket látta. Látta a történetet is. Minden toll színében felismerte a tavasz életét: a rózsaszín szirmok boldogságát, a zöld levelek reményét és az arany fény meleg ölelését. Szívében valami lágyan megmozdult.
És ekkor megtörtént a csoda.
A magnóliafa alatt a föld lassan megremegett, és egy apró zöld hajtás tört elő a talajból – a varázslatos mag életre kelt. Auren megállt, és egy pillanatra Mira szemébe nézett. A pillantásban ott volt a felismerés: Mira volt az, aki igazán látta a szépséget.
A kert ismét megújult, színei élénkebbek, illatai mélyebbek lettek. Auren tánca pedig örökre a tavasz visszatérésének szimbóluma maradt – egy emlékeztető arra, hogy a világ legnagyobb varázslata néha egy pillantásban, egy szívből fakadó csodálatban rejlik.
És ha valaki tavasszal a botanikus kertbe látogat, talán maga is láthatja Aurent táncolni, és ha elég figyelmes, talán a magnóliafa alatt kibújó hajtásban felfedezi a történet folytatását – egy új varázslat ígéretét.
