Egy meleg tavaszi délután Balázs a Mesefa alatt ült, és hallgatta a levelek halk susogását. A varázskönyv hirtelen lágy, aranyló fénnyel kezdett ragyogni. A lapok maguktól fordultak, míg egy új történet bontakozott ki előtte:
Ausztrália végtelen, aranyló síkságain, eukaliptuszfák árnyékában élt egy apró kengurubébi, akit Kirának hívtak. Kira vidám és kíváncsi volt, mindig izgatottan nézte, ahogy az idősebb kenguruk hatalmas ugrásokkal szelték át a mezőt. Egyetlen gond volt csak: Kira még sosem mert igazán nagyot ugrani.
– Mi van, ha elesek? – aggódott, miközben a többi kenguru játékosan versengett.
– Ne félj, Kira – mondta Anyu, a mamája. – Egyszer eljön a te időd is, amikor készen állsz a nagy ugrásra.
Egy reggel a szél különös illatot hozott magával. A Nagy Mező felől friss, virágos illat áradt. A többi kenguru izgatott lett:
– A virágmező kivirágzott! – kiáltották. – Menjünk el együtt!
A Nagy Mező a legszebb hely volt a környéken, de csak azok láthatták, akik átugrották a széles patakot, ami elválasztotta a síkságot a mezőtől. Kira szíve hevesen vert. Vajon ő is képes lesz rá?
A csapat a patak partjára ért. A víz csillogott a napfényben, és a túloldalon a virágok szivárványszínűen ragyogtak.
– Egyesével ugrunk át! – mondta Anyu mosolyogva.
A nagy kenguruk sorban átugrottak. Csodálatosan kecsesek és gyorsak voltak. Amikor Kira következett, egy pillanatra megtorpant.
– És ha nem sikerül? – gondolta.
Ekkor egy kis pillangó szállt a vállára, mintha azt mondaná: „Próbáld meg!”
Kira vett egy mély levegőt. Eszébe jutott, amit Anyu mondott: Egyszer eljön a te időd.
– Talán ez az én időm – suttogta.
Egy… kettő… három! – számolt magában, majd elrugaszkodott. A szél a bundájába kapott, a patak vize csillogott alatta, és a túloldal egyre közelebb jött. Amikor földet ért, egyensúlyát megőrizve állt meg – sikerült!
A kenguruk tapsolni kezdtek, Anyu pedig büszkén ölelte át.
– Látod, meg tudtad csinálni! – mosolygott.
Kira boldogan ugrándozott a szivárványszínű virágok között. A mező tele volt pillangókkal, és a nap sugarai melegen cirógatták az arcát. Rájött, hogy a legnagyobb ugrásokat a szívünk bátorságával tesszük meg.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa levelei halkan zizegtek a szélben.
– Néha a legnehezebb dolgok vezetnek a legszebb helyekre. A bátorság mindig ott lapul bennünk, csak hinnünk kell benne – suttogta a Mesefa.
Balázs mosolyogva nézett a távolba. Tudta, hogy ha egyszer ő is nagy ugrásra készül, eszébe fog jutni Kira története.
Itt a vége, fuss el véle!
